A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-17 / 25. szám
— mmífmmsmsm állapot: az én egy része mintegy "lehasad", különválik ("tudathasadás"), s a beteg az ún. deperszonalizáció (elszemélytelenedés) állapotába kerül. Úgy érzi, mintha agyát kicserélték volna, "hangokat" hall (hallucinál), melyek irányítják, kényszerítik a külvilág számára megmagyarázhatatlan cselekedetek véghezvitelére. Ez a tünet is kimutatható a Csontváry-életrajzban. Damaszkusz utcáin kóborolva egy "görögnek látszó ember" utasítja őt: siessen Baalbekbe, mert a nagytemplom ott látható a legszebb megvilágításban. Csontváry "engedelmeskedik", s másnap hajnalban olyan fényt lát Baalbekben "mely tűzvörösen húzódott le magas Libanonról, belángolta a Heliosz oszlopait... önmagától előállott az 1880- iki kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb nap-út, plein air motívuma". így született meg az egyik legnagyobb — méreteiben is: 385 cm x 716 cm — Csontváry-festmény, a Baalbek 1906-ban. (Egyébként már maguk a képek méretei elárulják a nagyzolási mánia meghatározó szerepét.) A tudathasadásos betegek egy része — különösen Csontváry korában, amikor még hatásos gyógymód nem létezett — már aránylag fiatal korban jut el a betegség végstádiumába, a teljes elbutulásba (demencia), amikor képtelenné válik az önálló életvitelre, s az elmegyógyintézet vagy szociális otthon örökös lakójává válik. A lélekgyógyászok véleménye szerint Csontváryt éppen a tehetsége védte meg hosszú éveken át betegsége súlyosbodásától. Közismert, hogy a rajzolást, festést ma is gyógyító célzattal alkalmazzák a tudathasadásban szenvedők kezelésében. Csontvárynak is művészete szolgált gýogyszerúl. A hatás azonban visszafelé is érvényes: betegsége döntően kihatott a művészi alkotás két alapvető kérdésének realizálására: a "mit és hogyanéra. Hogy mit fessen, azt nagymértékben hallucinációi szabták meg (lásd a Baalbek esetét), a hogyan megvalósításában pedig többek közt a megalomániás rögeszmerendszer "szabályozta" ecsetvonásait. "Csontváry képei szuggesztívek, mint az őrület" — írja Bálint György 1936-ban — "tájképei nemcsak úgy egyszerűen, bolond módra háborognak, hanem tehetségesen is háborognak". E tehetség különösen tetten érhető a "cédrus-korszak" (1907-től) festményein. Csontváryt lenyűgözte a cédrusok sugallta távlat: "... ott látjuk a háromezer éves hajadonokat türelmes pártában hajlongani, s csak a negyedik évezredben gyümölcsöt termő koronával bontakozni..." Tudta, így fog az ő művészetének gyümölcse is beérni egykor. Az "érés" első jele az 1958-as brüsszeli világkiállítás nagydíja volt, s azóta Csontváry azon a helyen van, ahova tehetsége — s nem betegsége! — juttatta! E hely pontos meghatározására azonban még az olyan kimagasló művészettörténész, mint Fülep Lajos sem vállalkozott: "Helyét a magyar művészetben megállapítani nem lehet — nincsen. Ha odateszik, minden ellényegtelenül mellette". Dr. KISS LÁSZLÓ KINCSÜNK AZ ANYANYELV Kerüljük a szótévesztést "Alapítványt hozott életre" — közölték valakiről, akinek érdeméből létrejött egy alapítvány. Hogyan kellett volna ezt helyesen mondani? Erre több lehetőség is van: alapítványt hozott létre, hívott életre, esetleg hívott létre vagy létesített. Miért helytelen az adott esetben az életre hoz szókapcsolat? Semmiképpen sem azért, mert az értelmező szótár régiesnek minősíti. Ez ugyanis még nem volna nagy baj. A baj az, hogy az életre hoz szókapcsolat jelentése nem azonos a létrehoz, létrehív igék, illetve az életre hív szókapcsolat jelentésével. Az utóbbiak jelentése: megalkot, megteremt, létesít, míg az életre hoz egyfelől azt jelenti, hogy valaki eszméletlen embert öntudatra ébreszt, vagyis eszméletre hoz, másfelől — ritkábban — azt is jelenti, hogy valaki költött alakot irodalmi műben megtestesít. Alapítványt tehát nem lehet életre hozni, csak létrehozni vagy létesíteni. "Ennek különösen nagy jelentőséget tanúsítunk" — aki ezt így mondta, nem ismerte pontosan a tanúsít ige jelentéseit. A tanúsít ige első jelentése: bizonyít, igazol valamit. Például: Tanúsítom, hogy a mai napon nem láttam a szomszédomat. A tanúsít második jelentése: valaki valamely tulajdonságának jelét adja, valamilyen állásfoglalást mutat, valamilyen módon viselkedik. Például: ellenállást, érdeklődést, megértést, rokonszenvet, ellenszenvet stb. tanúsít. Jelentőséget azonban nem tanúsíthatunk valaminek, csak tulajdoníthatunk. Mert a tulajdonít ige jelentései közt megtalálhatjuk ezt is: fontosságot tulajdonít valaminek — azaz fontosnak tart valamit, jelentőséget tulajdonít valaminek, vagyis jelentősnek tart valamit, nagy befolyást tulajdonít valakinek, azaz nagyon befolyásosnak tartja. A tulajdonít és a tanúsít igét semmiképpen sem cserélhetjük fel, hiszen még csak rokon értelmük sincsen. És még a tulajdonít igénél maradva, állapítsuk és a szerkezetvegyítést! meg, hogy ilyen igekötős alakja: betulajdonít nincsen. Márpedig olvastam ilyen mondatot: A veszekedést az ideges hangulatnak tulajdonítom be. Ebben az esetben valaki a betud igét cserélte fel egy nem létező betulajdonít igealakkal. A betud valakinek, valaminek valamit egyik jelentése: valamely állapot, esemény okának tekint valakit, valamit, neki ró fel, neki tulajdonít valamit. Vigyázzunk: nem betulajdonít, hanem csak tulajdonít! Tehát például: könnyelműségének, betegségének lehet betudni vagy tulajdonítani, hogy valaki ezt vagy azt tette, de betulajdonítani természetesen nem lehet senkinek semmit. Egy művészről így nyilatkozott a méltatója: "Legnagyobb hírnevét egy késői művével aratta." Diadalt, győzelmet, elismerést, sikert, tetszést, tapsot lehet aratni, de hírnevet nem. Hírnevet például szerezni lehet. Azt is megjegyezhetjük, hogy a legnagyobb jelző nemigen illik a hírnév főnévhez. Tehát: legnagyobb sikerét egy késői művével aratta az illető művész, vagy hírnevét — esetleg világra szóló hírnevét — egy késői művével szerezte. "A kisgyerekeket kétéves koruktól próbáljuk megkedveltetni a téli sportokkal" — ezt olyan értelemben közölték, hogy a kisgyerekekkel korán akarják megszerettetni a téli sportokat. Az idézett mondat azért hibás, mert felcserélődött benne a tárgy és a határozó. A közölt formában a mondat azt jelenti: az a cél, hogy a téli sportok kedveljék meg a kisgyerekeket, nem pedig a kisgyerekek a téli sportokat. Jegyezzük meg: megbarátkoztatni lehet valakit valamivel, mondjuk, például a beteget a műtét gondolatával, de megkedveltetni, megszerettetni csak valakivel valamit vagy valakit lehet, tehát a gyerekekkel a téli sportokat, a munkatársakkal az új módszereket, a tanulókkal a tanítót és így tovább. MAYER JUDIT BŰNTUDATBÓL EREDŐ SZORONGÁS A szülők akarva vagy akaratlanul bűntudatot ébresztenek gyerekükben. A bűntudat — éppen úgy, mint a só — az élet egyik ízesítője, de csak akkor, ha nem válik főfogássá. Ha a gyerek megszegett valamilyen társadalmi vagy erkölcsi viselkedési szabályt, helye van a rosszallásunknak és a gyerek bűntudatának. Ha szonban a gyereknek megtiltjuk, hogy negatív érzései vagy "csúnya" gondolatai legyenek, ezzel elkerülhetetlenül túlságosan nagy bűntudatot és szorongást keltünk benne. Ha a szülő meg akarja előzni a szükségtelen bűntudat kialakulását, a gyerek "rosszaságaival" úgy kell bánnia, ahogyan a jó szerelő bánik az elromlott autóval. Nem szégyeníti meg a tulajdonost, hanem rámutat arra, hogy mit kell megjavítani. Nem morog azért, mert az autó zörög, kopog vagy nyikorog, hanem felhasználja mindezt a hibák diagnosztizálására. Ezt kérdezi magától: "Vajon mi a baj valószínű forrása?" Nagy biztonságot jelent a gyerekek számára, ha bizonyosan tudhatják, hogy valóban szabadon gondolhatják azt, amit akarnak, anélkül, hogy ezzel veszélyeztetnék szüleik szeretetét és egyetértését. Ebből a szempontból az ilyesfajta megállapítások nagyon hasznosak lehetnek: "Te így érzel, én másképp. Ezzel a dologgal kapcsolatban különbözőképpen érzünk." "Neked úgy tűnik, hogy a te véleményed a helyes. Az én véleményem más. Tisztelem a véleményedet, de nekem más a véleményem." A szülők akaratlanul is bűntudatot kelthetnek a gyerekükben azáltal: hogy minden alkalommal túl sokat beszélnek és szükségtelenül magyarázkodnak. Ez különösen igaz az ún. "modern" szülőkkel kapcsolatban, akik azt hiszik, hogy minden kérdést egyhangú megegyezéssel kell megoldani, azokban az esetekben is, amelyek a gyerek életkorához viszonyítva túlságosan bonyolultak, illetve amelyekkel kapcsolatban a gyerek még éretlen. Az ötéves Zakariás mérges volt az óvó nénire, mert két hétig beteg volt, és nem ment be hozzájuk. Aznap, amikor az óvó néni megjött, elkapta a kalapját, és kiszaladt vele az udvarra. Édesanyja és az óvó néni utána. Az óvó néni ezt mondta: "A kalap az enyém. Add ide." Az anya ezt mondta: "Zakariás, nagyon jól tudod, hogy a kalap nem a tied. Ha nem adod vissza, Márti néni megfázik, és megint beteg lesz. Tudod, hogy két hétig beteg volt. Igaz, Márta néni? Na, Zakariás, ugye nem akarod, hogy az óvó néni megint beteg legyen? Ugye?" Az ilyen magyarázat veszélye az, hogy Zakariás esetleg úgy fogja érezni, hogy felelős az óvó néni betegségéért, és emiatt bűntudatot érez. Ez a hosszú magyarázat nemcsak hatástalan, de káros is volt. Az adott pillanatban mindössze arra volt szükség, hogy visszaszerezzék a sapkát. A kalap a szülő kezében sokkal többet ért volna, mint két magyarázat az udvaron. Később azután az óvó néni megtárgyalhatta volna Zakariással, milyen mérges is volt 6 a távolléte miatt, és rávezethette volna, milyen jobb módszerek vannak a harag levezetésére. Dr. N. Cserfalvi Ilona A HÉT 15
