A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-17 / 25. szám

OTTJÁRTUNK

felsőeletáníi ereklyék

Horthy Istvánné levele

^ Jl /

l^jíscl/i+esi Víťu^cx. zs>

Jpjruxlo cumu. lcstSi>6i<s>0'U*t-bo/\ éJh&Jfi-MmÁ dbJlfudsvei. <s> í* Ua^oLc^J

A "W jjr-tJrié. Jbvlr&U+&? >l>'2&<A&-dír

ÁjMzjUjJíA -rU

'TohuA CAO-fy&Jk r&jJitM, 4MuUujko4*ti/kýo**'»*’

<uJoj,<uuoý «t, Áo<a b*M. ars. wdó&lu. M ^íS**

(}>JU.4tXI/0 4A. tí&A+^uJlt

/£/-tfUZ- -th -éx^Jc>‘70uu, Aa*K&«, @+t ^Y*^jU ** **¥■

JkJfýA (tß.Jtb>0 A

jlA&C.‘ t*

sU*aO>v

Aaaju^oI^uajuju/. oJh*eJr~

^ZJt r*U** -&T '

'b-ŕajô-č-ví, ^

^tz!o />ifáL,

L "T * V

ÜÍJUoU^^f /fU3.i!t. V(f. -és mindenese, barátja volt. Táncosék a történelem útvesztőiben, a második világégés után is Felsőelefánton maradtak, ott pihennek a kedves "Tánci és Erzsiké" hamvai. Egyetlen lányuk külföldön, talán Amerikában él.

Az 1994-es esztendő elsöpörte Táncosék családi házának utolsó nyomait is. Ámde mégis maradt valami: Szalay Antal az utolsó pillanatban mentett meg néhány ereklyét, üzenetet a múltból, amelyek egy nemes felvidéki család múltjáról vallanak.

Az elárvult Táncos lakást már jóval előtte feldúlták a "kincskeresők", akik kincsekre és fegyverekre vadásztak. Itt-ott bizony a Nyitra völgyében

A kastély és a park részlete egy régi

levelezőlapon

"Hegyek magossága, völgyek mélysége Iszonyúvá tészen nézők látásának,

Mennyit kell érezni itt egy poétának! "

(Ányos Pál: Elefánti magányosságomból, 1872)

Az érzékeny lelkületű poéta Ányos Pál, az elefánti szerzetes, a pálosrendi remete, bizony nem szerette Felsőelefántot. Pedig a vidék erdőkoszorúi, a közeli romantikus várromok, a magas bércek a legszebb tája Nyitra völgyének. A szomorú verseket író szépszál fiatalember — görögös arcéllel, homlokába hulló szőke hajával, formás Táncosék kislánya körszakállával —, nem a szomorú ifjú

benyomását keltette. Sőt ifjú hölgyek társaságában is megfordult, kik nemcsak a kitűnő rétort csodálták benne, ámbár 1872-ben Szent István napján, a nyitrai vártemplomban tartott ünnepi beszéde hosszú ideig emlékezetes maradt az egyházi körökben és a szerzetest tisztelő hívők között is...

Sok-sok esztendővel később született Felsőelefánton Edelsheim-Gyulai Ilona, aki nagyon szerette szülőföldjét, az embereket, az erdőt és mindent, ami életének, ifjúságának emlékeivel öszszekötötte. Életének későbbi szakaszában Horthy Istvánnékénl vonult be a magyar történelembe. Levelek, fényképek, könyvek, lemezek és egyéb aprócska családi ereklyék, az Edelsheim-Gyulai család múltjának töredékét idéző dokumentumok maradtak meg Táncos Bélánál, aki a család sofőrje

felröppent egy-egy legenda a csodálatos, gyöngyökkel, gyémántokkal ékesített, veretezett fegyverekről, de az igazi gyöngyök, a Táncos és részben az Edelsheim-Gyulai család ereklyéi: levelek, írásos dokumentumok a padlón hevertek, áztatta őket a beomlott tetőn csordogáló eső.

Anti barátom nemes mentőszolgálata csak úgy válhat majdan közkinccsé, ha megbecsült helyre kerülnek a dokumentumok, mondjuk a Bibliotheca Hungarica birtokába. Az idő múlik, az élet halad tovább, a múltra a feledés súlyos fátyla nehezedik, nagymúltú családok tűnnek el a feledés tengerében. Néha a véletlen, a szerencse folytán sikerül fellibbentenünk a fátylakat, és sikerül letörölni a feledés porszemeit.

(mote)

12 A HÉT