A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-10 / 24. szám
SZABADIDŐ Dennis Wesley A SZAKMA MŰVÉSZE — Előfordult-e, hogy megsajnáltad azt az embert, akit lecsukattál? — kérdeztem a város legügyesebb nyomozójától. — Természetesen — válaszolta Bruce. Négy meggyes lepényt rendeltem neki, s vártam a mesét. — Dwight Hagen alapjában véve nem volt rossz gyerek — mondta Bruee. — Vígan élhetne Chicago aszfaltján, ha befogná a száját és nem nevezne lúdtalpúnak. Ezt a sértést nem tudtam elviselni. Ilyen gyönyörű lábai Kim Basingemek sincsenek. Na igen... sértegetnek. Ő is azt hitte, amit ti. A nyomozónak nincs szíve, nincs lelke. A rendőr egy homokzsák, akit reggeltől estig ütni lehet. — Miért sajnáltad meg a zsebmetszőt? — Ez egy fair tolvaj volt. Ott lopott, ahol kellett. A gazdagoknál. A szegényeket sohasem bántotta. Tulajdonképpen az ujjainak köszönhetett mindent. Olyan hosszúkásak és kecsesek voltak, akár egy zongoraművészé. Ő is művésze volt a szakmájának. Mielőtt munkához látott, szerzett magának egy fababát, teleaggatta csengettyűkkel, és megkezdődhetett a munka. Ujjai úgy kígyóztak a baba rongyai között, mint a sikló a nádasban. Művészet! Varázslat! Maga a tökély! Nyolc évig operált Chicagóban, de a rendőrség tehetetlen volt ellene. Sohasem bukott le. — Hol ismerted meg? — Dwight évente egyszer New Yorkba utazott. Pihenni. Víkendezni. Egy ujjal sem nyúltunk hozzá. Egy helyütt elmondta, hogy víkend idején nem dolgozik, és ő nem olyan ember, aki nem tartja be a szavát. Imádta a lovakat és a muzsikát. Délutánonként a lóversenypályán mutatkozott, esténként a hangversenytermekben láttuk. Mesélik, hogy a Carnegie Hallban egyszer Toscaninival fogott kezet. Kedvenc lovát Mozartnak becézte. Tavaly ősszel azt az értesítést kaptuk, hogy Dwight Hagen New Yorkba érkezik a Brodvay Night rendezvényre. Én mentem az állomásra, hogy fogadjam régi ismerősünket. Ilyenkor elmondtam a szokásos szöveget: viselkedj rendesen, mert ha tetten érünk, hűvösre teszünk. Szóval... süket duma, de ilyen a törvény. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a szavaimnak, de legnagyobb meglepetésemre Dwight ezúttal nem maradt közömbös. Olyasmit motyogott, hogy én mindig provokálom őt. Elmondta, hogy turistaként érkezett a városba, nálunk költi el a pénzét, és ehhez joga van. Magamban igazat adtam neki, nem csoda, ha egyszer ő is elveszti a türelmét. Éppen bocsánatot akartam kérni tőle, amikor odaszólt a segédemnek: "A lúdtalpas mindig ilyen mogorva?" Elképedtem. Lúdtalpas! Méghogy én! Mindent megbocsátottam volna neki, de ilyen sértést nem tűrnék el még az amerikai elnök nejétől sem. Nem bizony! — Én nem találom olyan nagy sértésnek. Bruce-nak leesett az álla. Valóban nem érdemes az emberek lelkivilágát felbolygatni. Neki szörnyűség, nekem nem. A harmadiknak igen, a negyediknek nem. Fogadjuk el az embereket olyannak, amilyenek. — Tehát mi történt? — kérdeztem. — Elrendeltem az embereimnek, hogy tartsák szemmel. Egy úriember — egy frakkos úriember — a szünetben — a délutánt barátunk a lóversenypályán töltötte, este jegyet váltott a Carnegie Hall hangversenyére — tüzet kért Dwighttől. Beszédbe elegyedtek és megtárgyalták a nap eseményeit. Végül a zongoristára terelődött a szó. Mindketten dicsérték virtuozitását, a technikáját, és akkor a frakkos úr megjegyezte, hogy ilyen ujjakkal nem nehéz színvonalasan muzsikálni. A zongora olyan, mint egy műszer. Ha az ujjak akár csak lebegnek is felette, azt megérzik a billentyűk, és szinte önmaguktól megszólalnak. A frakkos úr ódákat zengedezett magáról. Elmondta, hogy ő is egy műszer, rendkívül érzékeny bőre van. Ezt egy bizonyos doktor Waldemar is megerősítette. A bőre ugyanis érzékenyen reagál az érintésre. Például azt is megérzi, ha a télikabátjára hangya mászik. A zsebmetszőket egy kilométerről is megneszeli. — Dwight persze dühöngött. — Természetesen. Dühítette a frakkos úr mérhetetlen nagyképűsége. Ez olyasmi, mintha én azt mondanám egy bokszbajnoknak, hogy érzéktelen vagyok az ütései iránt. — A frakkos úr a te embered volt? — Eltaláltad. Hozzánk tartozott. — Dwight tehát megszegte az ígéretét. Kizsebelte a derék hekust. Hát akkor miért sajnálod szegényt? — Mert kizsebelte ugyan az emberemet, ebben igazad van, de az a marha nem vett észre semmit. Dwightet akkor csíptük el, amikor a hangverseny után a pénztárcát vissza akarta csúsztatni a nyomozó zsebébe... Hányszor születik egy ember Egy amerikai pszichológusnő könyvében — Hányszor születik egy ember? — 750 hipnotizált ember számol be legutóbbi születése élményéről, megelőző életeiről és az életek közötti időszakokról is. Néhány izgalmas kérdés, amelyet az írónő, Helen Wambach, föltett pácienseinek: Ön maga akart megszületni? Miért választotta a huszadik századot? Ön választotta meg a nemét a következő életére? Ismerte esetleg leendő anyját valamelyik előző életében? Mikor lépett be a megszületendő magzatba? Ön éppen most születik meg, mit érez közben? íme, az egyik kérdésre — Ön maga akart megszületni? — adott válaszokból egy kis válogatás: "Igen, én határoztam úgy, hogy megszületek, más lelkek csoportjával voltam együtt, és valahogyan tudtam, hogy most újra csoportot alakítunk. Jó érzések fogtak el az eljövendő életemmel kapcsolatban, hogy együtt leszünk megint." "Igen, én döntöttem úgy, hogy megszületek. Az a szellemtársam segített dönteni, aki a mostani életemben a férjem. Ereztem, hogy vissza kell jönnöm erre a földi életre, de volt bennem egy kis szomorúság is, hogy visszatérek erre a síkra." "Igen, én akartam megszületni, és számos barátom volt, aki segített határozni. Egészen meg voltam rémülve a kilátástól, hogy le kell élnem a következő életemet, de tudatában voltam annak is, hogy ez nagy lehetőség." "Nem, nem én döntöttem úgy, hogy megszületek. Úgy éreztem, hogy éppen csak az imént haltam meg egy háborúban, és most keresek valami helyet. Aztán úgy éreztem, hogy a szüléimhez húz valami. Nem segített senki a döntésemben. Eljövendő életem leölésével kapcsolatos érzésem a sértődöttség volt. Nem akartam megszületni." "Nem én döntöttem úgy, hogy megszületek. Volt valaki ott, aki biztatott, hogy itt az ideje visszatérni. Nagyon is vonakodtam, hogy egy újabb életet leéljek, mert nagyon kellemes volt a felhőn. Ám egy hang egyre csak azt hajtogatta, hogy szükségem van a további átélésekre." "Nem pontos azt mondani, hogy én akartam megszületni. Inkább meg kellett tennem, hogy átmehessek bizonyos vizsgákon, és megtanuljak bizonyos leckéket. Mintha valami komputerféle segített volna az elhatározásomban: a leendő életem kilátásaival kapcsolatban pedig az volt az érzésem, hogy ez kötelesség. Hallottam, amint emberek beszélgetnek az abortuszról, vagyis hogy anyámat akarták rábeszélni az abortuszra. Eltökéltem magam, hogy meg fogok születni." "Igen, én döntöttem úgy, hogy megszületek. A jelenlegi férjem meg én határoztunk. De a mostani életem leölésének kilátásaival kapcsolatos érzésem a düh volt. Döbbent és fojtogató érzés vett erőt rajtam, hogy még egyszer testbe kell bújni." "Magam határoztam, hogy megszületek, és úgy érzem, hogy segítettek dönteni, mert szükségem volt rá, hogy folytassam, és kijavítsam az elmúlt életem munkáját. Izgatottan vártam ennek az életemnek az élményeit." 26 A HÉT
