A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-14 / 3. szám
ÉGTÁJAK Kicsik és nasyok SÁNTA FERENC Prikler László illusztrációs totója Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél. A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három-négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játékbaba lapult. — Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét. A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe. — Csak beszélsz összevissza!... Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat. — Most az asztalt... — mondta a kislány. — Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat... Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat — szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot. — Menj, és kösd meg a kutyát! A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel. — Gyere, Bodri... most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. — Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte. — Jaj, Istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, Istenem, de szerencsétlen vagyok! — Kész? — kérdezte a fiú. — Megyek már, megyek... A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte. — Gyerünk, gyerünk, gyerünk... Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát. Mellótérdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyon sóhajtva melléje dőlt. — Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának... Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte. — Öreg Bodri — szólt rá a gyerek. — Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk... Rántsd meg a kötelet! A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet. — Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg... — hallatszott a kislány motyogása a játékszobából. A fiú odatekintett. Kezeit kivette zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemeit az égnek emelve felkiáltott. — Huu... keserves Isten... — és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított. — A keserves világ... pfuj, betyár Krisztus!... — Édes Istenem, Szűz Máriám... — mondogatta a kislány, és öszszetette a tenyerét, mintha imád-12 A HÉT
