A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-03 / 23. szám
FIGYELŐ Egy távoli garnizon őrnagya Katonákról a közelmúltban a néphadsereg napján volt kötelező és ildomos írni. Manapság a hadseregről és a katonákról egyre kevesebbet írunk, aminek különböző okai vannak, de talán a legkézzelfoghatóbb, hogy nehezen bírhatok szóra, mert kötik őket a nyilatkozásra vonatkozó előírások és hadszabályok. ígyhát, ha egyenruhát lát az olvasó, az a legtöbb esetben amerikai vagy ENSZ-katona, esetleg boszniai harcos (talán gyilkos?) az átláthatatlan frontokról. Egyszóval az újonnan alakult és formálódó szlovák hadsereg katonáiról, tisztjeiről nagyon keveset tudunk, lényegében ez is a rendszerváltó folyamat egy része vagy fejezete. Most, hogy mégis egy magyar őrnagyról, Juhász Lászlóról írok, nem az egyenruhának köszönhető, hanem emberi magatartásának. Az őrnagy a Bodrogközben, Kistárkányban született. Tiszacsernyőn él, és egy kis távoli garnizonban teljesít szolgálatot. Ismerősei elmondták, hogy sok éven át volt a Csemadok tiszacsernyői szervezetének elnöke, irodalmi és kultúresteket szervezett, és a homogén összetételű határvárosban mindig példával járt elöl. Talán az sem kis dolog, hogy gyermekeit a bélyi magyar iskolába járatta, ami szokatlan volt egy állami alkalmazottól, az akkori "szocialista" hadsereg katonájától, tisztjétől. Az idő azonban rohan, a két Juhász fiú már fölcseperedett és a kassai ipariba — az apa nyomdokaiban — járnak. Juhász László is Kassán érettségizett, majd a vasműben dolgozott technikusi beosztásban. Csak valamivel később jött a hadsereg ajánlata, s lett hivatásos katona, majd elvégezte a legfelsőbb katonai iskolát, és hadmérnöki végzettséget szerzett. Irodalmi hajlamairól is faggattam, mert Hetvenöt esztendeje halt meg a nagy magyar festő, Csontváry Kosztka Tivadar (1853—1919), akinek tehetségét és nagyságát csak az utókor ismerte föl, s ma már senki sem vitatja, hogy a magyar piktúra egyik legeredetibb alakja volt. Élete első felét a mai Szlovákia területén töltötte, ezért nincs abban semmi meglepő, ha szobrot állítanak valahol a tiszteletére. Örömmel vettük a hírt, hogy 1994. március 29-én Iglón, ahol Csontváry évekig patikusként dolgozott, ünnepélyesen leleplezték a festő mellszobrát. Kerónyi Jenő alkotását, amelyet a Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium ajándékozott a városnak. Az eseményről a regionális és a központi szlovák lapok egyaránt beszámoltak, s legtöbbjük üdvözölte a Pozsonyi Magyar Kulturális Központ kezdeményezését. Néhány lap a művész munkásságát is bemutatta. Akadt azonban egy központi napilap, a Republika (amelyet újabban Slovenská megtudtam, hogy fiókjában néhány elbeszélést, karcolatot rejteget, amelyeket halászgatás közben, a bodrogközi emberekről és a tájról mintázott. — Miért ír? — tettem fel a kérdést. — Az igazság az, hogy ha már nem tudok olvasni, akkor írok. Engem nagyon bosszant, hogy a lapokból szinte "folyik" a politika, pedig megkapó, könnyed, emberi témákról szeretnék olvasni, legyen az a halászat vagy bármi más. —Thiery Árpád, magyar író remek képeket fest, azaz ír a katonákról. Nem gondolt arra, hogy ebben az irányban kellene rövid írásokkal vagy akár cikkekkel próbálkoznia? — Gondoltam erre, de nem tudom érdekli ez az olvasókat, mert ma nem divatos katonákról írni. Elképzelhető, hogy írok majd néhány tudósítást, akár az A Hétnek is. — Március végén vetették le az öreg katonák a mundért, milyen érzéssel, elképzelésekkel léptek ki a kaszárnya kapuján a civil életbe? — Egy év alatt nagyon összeszokott a társaság. Akadtak, akik vegyes érzelmekkel távoztak, egyikük arra panaszkodott, hogy az édesanyja nem dolgozik, a másik arra, hogy az apjának nincs munkája, segélyből él, vagy egy fizetésből tengődik a család. De bizakodtak: hátha jobbra fordul a helyzet. Voltak olyanok is, akiket külföldi munkaszerződés várt, Németországban, Kanadában. Ezek a jobb esetek... A távoli kaszárnya őrnagyával még sokáig beszélgettünk a "bárnak" nevezett vendéglőben: szép tiszta hely, és a felszolgálók nagyon kedvesek. — Látja, itt volt a könyvtár valamikor, most meg pohárban szállítják a kultúrát az asztalunkhoz, kinek-kinek az igénye szerint... Néhány fontos dologról is szót ejtett Republikának hívnak), amelynek cikkírója nemcsak azt kérdezi meg: miért kell szobrot állítani Csontvárynak, hanem idézi a szepességi művészek tiltakozását is, akik a Nagy-Magyarország eszméjének terjesztését látják ebben, és általában minden effajta igyekezetét szemtelen expanziónak tartanak. Hasonló hangok hallatszanak újabban Balassi Bálint zólyomi emléktáblájának tervezett leleplezése okán is, mintha a nagy magyar költőnek semmi köze nem lett volna ehhez a tájhoz. Nagyon elszomorító, hogy akadnak szlovák körök, amelyek legszívesebben letagadnák a múltat, kitörölnék még az emlékét is annak, hogy ezen a tájon ezer év óta együtt élnek a szlovákok és a magyarok. Őszintén reméljük, hogy a Republika és a hozzá hasonló lapok véleménye egyedi, és a többségre nem jellemző.-lamér-Juhász László őrnagy, például arról, hogy Tiszacsernyőn négy—öt esztendővel ezelőtt megnyílt az önálló magyar iskola, az igazgatónő Leczó Mária. Elképzelhető, hogy a 4718 lelket számláló településnek, amelyből 2920 a magyarr nemzetiségű, idővel teljes felépítésű magyar iskolája lesz. Ám ehhez az is szükséges, hogy magyar óvoda is legyen, főként pedig, hogy az emberek bizalma megnőjön az anyanyelvű oktatás iránt... Példaképül akár Juhász László is szolgálhat, aki a pártállam idején, katonatiszt létére sem félt magyar iskolába íratni a két fiát. Arról már nem is kérdeztem, hogy mit kapott feletteseitől a Csemadokért meg gyermekei magyar iskoláztatásáért, de el tudom képzelni... MOTESIKY ÁRPÁD Csontváry Kosztka Tivadar mellszobra Csontváry Kosztka Tivadar — és akiknek nem kell A HÉT 5
