A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-27 / 22. szám
Múltidéző Ijjnno o.'igmf Iim7íiuuu.\ fen -mim Cmptunmi::: A magyar nép születése Annak a folyamatnak, mely az önálló magyar nép létrejöttét eredményezte, az ugor közösség szétválása volt a kezdete Kr.e. 1000 körül. Az ugor kor azon nemzetségei, amelyekben az ősmagyarságot kell keresnünk, az ugor szállásterületek déli részén éltek, s életükben mindinkább a nagyállattartás lett a fő foglalkozás. A növényföldrajz kutatói megállapították, hogy Kr.e. 800-700 táján jelentős éghajlati változások álltak be. Hűvösebb és esősebb időszakok követték egymást, így az erdős övezetek délebbre nyomultak, s az ugor közösség északi csoportjai (a mai vogulok és osztjákok ősei) kénytelenek voltak áttérni a vadászó-halászó életmódra, s az állattartással kapcsolatos szokásaik már csak a hagyományaikban maradtak fenn (pl.: lóáldozat bemutatása). Délebbre, a ligetes sztyeppén élő csoportok egyre inkább a nomád életforma felé közeledtek. Ezeknek a csoportoknak a kapcsolatai az ugoroknál, sőt nem is olyan régen még az osztjákoknál is megvoltak. Mindezek alapján igen nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy a magyarság önálló népi életét a Dél- Urál vidékén kezdte el. Mielőtt azonban ennek az önálló életnek az eseményeit figyelemmel követnénk, vizsgáljunk meg egy általános jellegű kérdést: mit is értünk az önálló nép fogalmán ezekben a tőlünk oly távoli korokban? (A néptörténet kutatói a jelentéstani félreértés elkerülése végett "<40ŕ yttojumiw daj san a csodaszarvas mítosz formájában őrizte meg népünk még a honfoglalás utáni időkre is. Joggal merül fel a mai emberben a kérdés, mi okozza azt, hogy egyes népközösségek, így a magyar is, hosszú évszázadokon, sőt évezredeken keresztül megőrzik népi önállóságukat, különállásukat, mások pedig eltűnnek, beolvadnak más népekbe. Erre a legújabb kutatások azt válaszolják, hogy elsősorban sajátos nyelvünk az, mely az idegen kulturális hatásokat is mindig magához Övcsat y H'“' i1 • i ) x A szkíta aranyszarvas í 1 »• VjT* ^ I ' ň N, ifrm/ | % I ÄÍW .7— Iß . v' >i .J» tó’ * »' ^,V , •- -jti ír * l‘ .. . __.. iráni népekkel (föltételezhetően a szarmaták őseivel) egyre intenzívebbé váltak. Az ősmagyarság elődeit jelentő ugor csoportok és az iráni szarmaták régészeti hagyatékát azonban nagyon nehéz az azonos életmód miatt elkülöníteni. Az utóbbi időben előkerült nagyszámú régészeti lelet (különösen Cseljabinszk környékén) mutat néhány olyan jegyet, mely az ősmagyarságnak tudható be. Az itt talált kurgánokban (sírok fölé emelt földhalom) - a szarmata sírokkal szemben, melyek nyugati tájolásúak - a halottat mindig északi irányban temették el; az edények díszítése tipikus ugor motívumokat visel; s olyan totemállatcsontokat találtak (vadnyúl, vadlúd), melyek csak az a „nép“ szó helyett az „etnosz“, „etnikum“ görög eredetű szót használják a népi hovatartozás kifejezésére.) Hogy mit kell értenünk az önálló nép fogalmán, azt a néptörténet kiváló szakértője, V. Bromlej a következőkben határozta meg: „A szó szűkebb értelmében használt etnikum a legáltalánosabb formában úgy határozható meg, mint olyan történetileg kialakult emberi közösség, mely viszonylag önálló kulturális (a nyelvet is ideértve) és pszichikai jegyekkel rendelkezik, ezenkívül tudatában van más, hasonló közösségektől való különbözőségének.“ Nos, rendelkezett-e az ősmagyarság ezekkel a jegyekkel Kr.e. 500 körül? Ismereteink szerint minden fontos jellemzővel rendelkezett: Volt önálló nyelve, mely ráadásul igen lényegesen megkülönböztette őt környezetének nyelveitől (iráni, majd később türk nyelvek); volt saját népneve (etnonim), a korábban már elemzett „mogyeri“. S volt közös származástudata, mely az ősi társadalmakban a népi együvétartozás tudati tényezői közül a legjelentősebb. Ezt a közös származástudatot egészen biztoalakította, de leginkább népközösségünk mindenkori endogám volta (vagyis a népközösségen belüli házasság), mely a kulturális egységet, a hagyományok egységét biztosította. (A nemzetségek természetesen exogámok voltak.) Ehhez társulhatott még egy történeti tényező: a magyarság önálló élete folyamán a saját környezetében mindig rendelkezett elegendő politikai erővel népi különállásának megvédésére vagy fölújítására. Az ősmagyarság népisége azonban jelentős változásokon ment át a másfél ezer év alatt, míg az Urál-vidéki szállásairól a Kárpát-medencébe került. Sok néppel érintkezett, többféle népet magába olvasztott, több töredékét saját népiségének elhagyta. Vázát azonban mindig egy olyan népi tudattal rendelkező közösség alkotta ezen az igazán hosszú vándorúton, mely magát magyarnak nevezte, s az ősi finnugorból származó nyelvet beszélte. A fönnmaradásnak erre a tudati tényezőjére remek érzékkel tapintott rá az író Veres Péter: .....a haza mint földterület csak a néppel mint közösséggel lesz országgá, nemzetté. Hiszen a mi őseinknek „haza“ volt már a Volga menti Magna Hungária is, „Dentu-Mogyeria“ is, sőt, ha csak rövid ideig Etelköz is, haza lett a Duna- Tisza melléke is, mi tartott hát meg bennünket, amikor egy-egy hazát el kellett hagyni? A nép mint közösség, egy sajátos politikai, szellemi-lelki és „sors-kohézió“. Beleértve a mindenkori politikai hatalmi akaratot is: Árpádét, Szent Istvánét, Kálmánét, IV. Béláét, Mátyásét és Bethlen Gáborét. Majd Rákócziét és Kossuthét! Hisz volt úgy, hogy hazánk nem is volt, mert egyik részén a török, másik részén a német uralkodott, de azért a magyarság mint közösség mégis megmaradt.“ KÉRDÉS: Hol éltek a magyarság ősei önálló népi életének kezdetén? KOVÁCS LÁSZLÓ
