A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-27 / 22. szám
GONDOLKODÓ Hol sírjaink domborulnak • • • A temetőt járva az embernek akaratlanul is eszébe jut az elmúlás. Az örök és megváltoztathatatlan igazság: isa, pur es hornou vogymuk. A kőbe vésett nevek, korhadó fakeresztek, régen elfeledett arcokat vetítenek elénk a múlt ködéből. Ők még élnek az emlékeinkben. De sokukról nem tudunk semmit, mert nem ismertük, ismerhettük személyüket. Kőkeresztjeiket, a múltat végképp eltörölni jelszó jegyében árokparti magányba kényszerítették a múlt rendszer ideológiai buldózerei. Igazán régi síremlékeink melyek még ma is állnak, faluhelyen alig maradtak. Nekünk, kik ellenálltunk a fizikai és lelki tereprendezök eszmei lánctalpainak, kötelességünk megőrizni minden aprónak tűnő emléket, mely a gyökereinket, őseink sírját őrzi a csendes temetők mélyén, az örökkévalóság árnyékos birodalmában. Az a kis temető, ahol nemrégiben jártam, Szécsénykovácsitól nem messze, Pető falu határában található. Pető, e középkorban még önálló település, mely nevét bizonyosan az itt birtokkal bíró, Nyitra megyéből Nógrád megyébe átszármazott régi, törzsökös Pethő-családról kapta, ma igencsak lepusztult állapotban várja a jobb időket. Pedig az egykor mozgalmasabb korokat megért falu szép múltra tekinthet vissza, hiszen Pethőfalva pusztaként már 1376-ban említést tesznek róla. Egy 1407. évi oklevélben filius Pethő de Geréb, egy 1410. éviben pedig filius Ladislai de Pethőfalvaként írják le. 1429-ben Nicolaus filius Ladislai Pethew de Pethewfalva nevezettel fordul elő. Az utóbbinak a fia a petőfalvi Pethő Pál, aki 1469-ben a helységet birtokolta, s akinek unokája 1598-ban Nórgád megye táblabírája, 1602- ben pedig szolgabírája lett. 1562—63-ban még önálló helységként, Petőfalu néven szerepel a török kincstári számadókönyvekben, és ekkor Ahmed bin Musztafa hűbérbirtoka volt. Pethőfalvi Pethő Tamás fia, II. Tamás, azt a Madách Annát vette feleségül, kitől három fia (Tamás, Gáspár, István) és egy lánya (Anna) született, s kikben a Pethő-család nógrádi ága a XVII. század végén kihalt. A temetőben, róluk már a fák között ólálkodó szél sem mesél, ellenben még fellelhetők a XIX. században Pető pusztán birtokkal bíró nemesi családok sírjai. A puha levélágyban szanaszét heverő, orgonavesszőkkel benőtt márványtáblákon még jól olvashatók valahol a közelben nyugvók nevei, kik egykoron a Fáy-, a Dessewffy-, a Horváth- vagy a Gellén-család tagjaként itt hajtották fejüket örök szendergésre. A Gellén puszta és a Fáy-völgy máig használatos nevei az ő emléküket őrzi. Egy-két volt birtokos sírja még ma is áll, sűrű orgonabokrokkal övezve. A petői lakosok nem törődnek a sírokkal, hiszen nincs kötődésük a sírokban nyugvókhoz, de a falujukhoz sem. A két világháború között itt szolgálatot teljesítő cseh fináncok és a háború után a csehszlovák államtól földet kapott szlovák telepesek utódai ők. Ezt az ötven év múlva már ősi szlovák településként köztudatba iktatott falut és lakóit bizonyára az sem érdekli, hogy az 1821-ben Pető pusztán született Horváth Valér személyében 1848- as önkéntese is volt a településnek. Horváth Valért 1848. szeptember 3-án, volt hadapród tizedesként, a nógrádi önkéntes nemzetőrzászlóalj főhadnagyává választották, ahol 1849 január közepéig szolgált. Ekkor a felső-magyarországi bányavidéken alakuló és főként szlovákokból álló 2. zólyom-besztercei zászlóalj századosa lett. Alakulatával, mely 1849 júliusában a 124 honvédzászlóalj sorszámot kapta, a szabadságharc végéig 20 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt a feldunai, illetve VII. hadtest, majd az önállóvá szervezett Kmety-hadosztály kötelékében. A kiegyezés után közjegyző volt a Hont megyei Alsórakoncán, az 1890-es években Varsányban élt. 1898-ban Hontfüzesgyarmaton halt meg 77 éves korában. A temetőoldalban néhanapján gyertyát gyújtó falubeliek bizony már nem tudják, hogy ezen a szabadságmozgalmak útját szegélyező vidéken szabadság és haza szavak karöltve jártak a harccal, küzdelemmel, s váraiból a törököt, császáriakat egyaránt szemmel tartották; Bocskai hajdúi, Rákóczi kurucai tapodták földjét. Sokan nem tudják, vagy nem is akarják tudni már ezt A Fáy-család címere azok közül, akik új nemzedékek egész sorát a tudásra nevelik. Méltán vetődik fel a kérdés: "Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak?" Mi lehet rosszabb a nemzethaláltól? Ha nem lesz, aki újratapossa Rákóczi kurucainak fűvel benőtt ösvényeit, ha nem lesz, aki újra énekli a régi Kossuth-nótákat, ki őrzi meg a márványba vésett múltat, az ősök dicsőségét a holnap számára? Az idő mindent felemésztő gyomrában történelemmé őrlődnek az emlékek. Azok az emlékek is, melyek egy sokszor megalázott és megtépázott nemzet lassú agóniájáról tanúskodnak majd évszázadok múltán. "S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül." Közülünk is hányán beálltak már a nemzet sírásóinak sorába. S mi, akik még mindig konok hűséggel őrizgetjük a bozóttal benőtt köveket, joggal üvöltjük a hangunkat egyre gyakrabban elnémító morajlásba: Szabadelvű, világpolgár uraim! Lesz-e még itt feltámadás??? HRUBÍK BÉLA (Fotó: a szerző) A gersei Pethő-család 1507 es címere A kopottas sírkövön a következő felirat olvasható: ITT NYUGSZIK FÁJI FÁY ILONKA Szüleinek egyetlen öröme eltemetett boldogsága Született 1885. június 8. meghalt 1893. október 9. Légy áldva a viszontlátásig A HÉT 15
