A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-13 / 20. szám
SZABADIDŐ David Hunt Simább nem is lehetne Jimmy szorosan mellettem lépkedett. Brad Wagner úgy nézett rám, akár egy túlvilági lényre, de egyelőre nem szólt egy szót sem. — Maradj ülve, Jimmy — mondtam. — Nos... térjünk a tárgyra. A közelmúltban ismeretlen tettesek a City North bankjából 500 000 dollárt tulajdonítottak el. Három úriemberre gyanakodtak. Az egyiknek a személyleírása megegyezik a tieddel, Brad. Láttak, amikor beszálltál a gépkocsiba. Nos? Merre csavarogtál mostanság? — Spanyolországban voltam. — Ó, Spanyolország! Igen, ott voltál, de a rácsok mögött. Miért ültettek le? Valaki biztosan megint behúzott a slamasztikába, pedig te ezúttal is ártatlan voltál, igaz? — Betöréses rablás. Látta a dossziémat. — Sevillában csíptek el. Hónapokig élvezted a spanyolok vendégszeretetét. A senorok persze azt állítják, hogy te egy nagy desperados vagy... hm, hm. Miért is loptál volna éppen Spanyolországban? Úgy éltél, mint egy velencei nagyúr. A kaszinók állandó vendége voltál. Honnan szerezted rá a pénzt? — Nyertem. Kockán. — Spanyolországban pontosan annyit vesztettél, amennyi megfelel a nálunk lopott összeg egyharmadának. Brad Wagner hallgatott. — Az ördögbe a spanyolokkal! Maradjunk a saját portánkon. Beszélgessünk arról az éjszakáról, amikor megdézsmáltátok a City North széfjét. Hol voltál a betörés pillanatában? — Meglátogattam a barátaimat. Edét és Greget. Ed Valonét és Greg Soont... Este tizenegytől éjfél után egy óráig a televízió műsorát néztük. — Gyönyörű! A fél város ilyenkor már alszik, vedeli a szeszt, bujálkodik, s ezek a madárkák a televízió képernyője előtt csücsülnek, akár az elsőáldozók... Tudod mit, Brad? Add meg nekem Ed telefonszámát. Megkaptam. Brad Wagner szemtelenül vigyorgott, én pedig megkérdeztem a haverjától, vajon igaz-e, amit az imént hallottam. — Úgy? Tehát december 29-én együtt nézték a tévéműsort? Thank You. Mikor is volt az? Még 1993-ban? Ilyen pontosan emlékszik a dátumra? Igen, igen, de akkor bizonyára a film címét sem felejtette el. Csak mondja... aha... Nyomozók és tolvajok. Pompás mozifilm, igen, igaza van, de ne mesélje el nekem a tartalmát, mert én is láttam. A moziban... A druszája is ott van? A derék Greg Soon? Ugyan hívja a készülékhez. Wagner változatlanul vigyorgott. — Mi újság, Soon? Hallom, élvezték a filmet. Melyik epizód tetszett? Ó, amikor a nyomozókat lépre csalták? Nos, mi is csak egyszerű halandók vagyunk. Mi? Mi? Önök rumot ittak? Vidám volt a hangulat? Mit hallok? Brad azt mondta nekem, hogy whiskyt ittak! Hát erről nem volt szó... rossz a memóriám. Nincs harag, ugye? Letettem a hallgatót. Jimmy intett, hogy kár a gőzért, menjünk haza, de én hajthatatlan voltam. Ezt az alakot börtönbe csukatom, ha addig élek is. — Úgy látszik, valóban együtt voltatok azon az éjszakán. De van itt egy apróság, egy semmiség, ami gondot okoz. 1993. január 29-én a villanytelepiek éppen sztrájkoltak. Az urak mégis egy filmet néztek. He? Ehhez mit szólsz, Brad? Brad elsápadt, és az arcáról lefagyott a kaján vigyor. — Csomagolj, öcsém! Most szépen aláírod azt a beismerő vallomást, amit előre előkészítettem a számodra. A barátaid is megteszik. Ez az alibi sántított. Brad, rögtön megéreztem. Wagner gyilkos pillantással mért végig, majd szó nélkül engedelmeskedett, aláírta a vallomást. Nyertem, uraim, nyertem. Jimmy ekkor elkezdte rángatni a kabátom ujját... — Na mi az? Mit akarsz tőlem? — Most már mienk a pali? — Nem láttad? Mindent aláírt. Brad tehetetlenül tűrte, hogy megbilincseljem. — Uram — Jimmy nem tágított —, beszélhetek? — Beszélj, beszólj. — Hát az áramszünet... — Nem! Nem! Az ügy tiszta! Mindent felülvizsgáltam! A városnak abban a részében azon az éjszakán szünetelt az áramszolgáltatás. — Igen ám, de nézhették a filmet tranzisztoros tévékészüléken is, nem gondolja? — Hűha! Wagner tekintete villámokat szórt. Én mosolyogva megveregettem a derék rendőr vállát, s csak ennyit mondtam: — Bizony megtehették volna, ám ez az ötlet nem jutott az eszébe ennek a tökfilkónak. Ez a mi szerencsénk. Egyszerű és sima ügy, simább már nem is lehetne!... Sok a hasonlatosság — Jó helyen járok, ez itt a Vadnyugat? — kérdezte tőlem a kicsi zöldes-szürkés lény. Alig jutottam lélegzethez a döbbenettől, amikor a levegőből a lábam elé pottyant csészalj formájú masinájával. De amint rájöttem, hogy csakis ufóról lehet szó, megembereltem magam, s hogy bizonyítsam a földlakók kulturált mivoltát, igyekeztem értelmesen felelni. — Ó, nem. Ufu úr vagy hölgy. Ez itt Szlovákia. A Vadnyugat térben és időben jóval arrébb van. Már csak a legendákban létezik. Csevegőtársam nem hagyta annyiban: — Pedig a megadott koordináták szerint jó helyen szálltam le. Előttem már járt itt egy küldöttünk, hogy a Vadnyugat jellemző tulajdonáságait tanulmányozza, de küldetése leteltével nem tért haza, hanem beállt valami — hogy is mondják errefelé — valami gengszterbandába. Az ő jelentéseiből egyértelműen kitűnt, hogy a Vadnyugaton tartózkodik. — A tévedés részben érthető — kezdtem hosszas magyarázatba. — Időnként magunk is úgy érezzük, hogy a Vadnyugaton élünk. Más formában, de mindenképpen vadul. Tudja, kérem, nagyon elvadultak errefelé az emberek. Meglopják egymást, rabolnak, ölnek. Sosem vagyunk biztonságban. Az utcán gyanakvóan fürkészik egymást a szembejövők, mintha mindenki attól tartana, hogy a másik ellopja a pénzét, leüti, megrugdossa. S nem csak az utcán, az otthonunkban sem lehetünk biztonságban. Valaki becsönget, a lakó ártatlanul kinyitja az ajtót, s jön a csihi-puhi. A lakásból eltűnik az ékszer — persze, ha van — némi pénz, egy-két értékesebb tárgy, s jöhetnek a mentők. A károsult pedig örülhet, ha megússza pár törött bordával. Az értékeitől meg búcsúzhat — örökre. Tudja, kérem, fizetésnapkor a legnagyobb a rettegés. Bár elárulom, hogy én mostanában csak addig szorongok, amíg a pénzzel a postára nem érek. Ott aztán előhúzom a csizmámból a bankókat — mert tetszik tudni, nagyon veszélyes lenne táskában tartani a pénzt — szóval, előhúzom a bankókat a csizmámból, s rendezem a havi számlákat. S ekkor kezdek csak igazán szorongani. Mert a befizetendő csekkeken egyre nagyobb számok szerepelnek, a fizetés meg mindig ugyanannyi. Mi lesz, ha egyszer nem futja a csekkekre? Ha nem tudom kifizetni a lakbért, a villanyszámlát, a gyerekek ebédjét? Hogy a férjem fizetése? Drága uram! Élni is kell valamiből. S higgye el, ez okozza a további rettegést: be tudom-e osztani a férjem fizetését úgy, hogy elég legyen egész hónapon át. — Rettegés, szorongás, félelem — ezek a szavak a Vadnyugatra illenek — erősködik a földönkívüli. — Hát igen, mondom én, hogy azért van valami közünk hozzá, csak tudja, mégis van egy óriási különbség a Vadnyugat és a mi országunk között. A Vadnyugaton általában a jó győzedelmeskedett a rossz fölött, s a rossz elnyerte méltó büntetését. Itt meg? A reményét is elvesztettük, hogy ez valaha is így lesz. Fiala Ilona 26 A HÉT
