A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-06 / 19. szám
A fekete-fehér legenda Henri Cartier-Bresson világhírű francia fotóművész munkáit eddig csak külföldön járva, neves múzeumokban és galériákban kutathatták fel hazai kedvelői. Nemrégiben a Pozsonyi Városi Galéria (Mirbach-palota) jóvoltából New York, Boston, Washington, Zürich, Amszterdam, Brüsszel és Prága után az érdeklődők fővárosunkban is megtekinthették a Retrospektív címmel megnyílt Bresson-kiállítást. A tárlatot a galéria önerőből aligha lett volna képes "tető alá hozni", de szerencsére fölajánlotta segítségét a pozsonyi Francia Intézet és a párizsi Le Centre National de la Photographie. A fekete-fehér fotográfiák az 1932—1980 közötti évek, tehát csaknem egy fél évszázad "termését" mutatják be. Kiválasztásuknál nehéz dolguk lehetett a tárlat létrehozóinak, hiszen a több ezer nagyszerű fotóból mindössze százötvenötöt állíthattak ki. Henri Cartier-Bresson 1908. augusztus 22-én született Chanteloup-ban. 1927 és 1928 között festészetet tanult André Lhotenál, majd utazni kezdett. Dolgozott Elefáncsontparton, Mexikóban, Kanadában, Kínában, a volt Szovjetunióban, Kubában, Indonéziában, Indiában, Japánban stb. Régi diófából készült fényképezőgépét Leica márkájúra cserélte fel, s a harmincas években a legjobbnak számító géptől már soha többé nem vált meg. 1946-ban Amerikába költözött, hogy segítsen kiegészíteni a saját "posztumusz" kiállítását, amelyet a New York-i Modern Művészetek Múzeuma készített abban a tévhitben, hogy Bresson meghalt Párizs felszabadításánál. Bresson egyébként nemcsak fotósként, hanem több kiállítás szervezőjeként is ismert, és több dokumentumfilmet készített. 1974 óta pedig a fényképezés mellett főként rajzzal foglalkozik. Amikor a nyolcvanöt éves művész a prágai Francia Intézetben részt vett kiállításának megnyitóján, a jelenlevő fotóriportereket figyelmeztették: Bresson úr nem kívánja, hogy fényképezzék! Később, páran mégiscsak elkattintották a gépüket, s erre a hátsó sorokból, ahol Bresson úr "bújkált", elhangzott egy "Merde!" kiáltás, sőt, állítólag még egy pofon is elcsattant. A másnap megjelenő újságokban egy-két nem éppen élesre sikeredett fotó bizonyította, hogy a "kollégáknak" nehéz dolguk volt. A mestert lefényképezni, bizony nem könnyű. Ám Miroslav Zajíc, a Mladý svét fotósa nem adta fel, másnap, amikor Cartier- Bresson városnézésre indult, követte, és a Mátyás-kapunál sikerült őt lencsevégre kapnia. Épp úgy, ahogy Bresson tette valamikor — a háttérben maradva, észrevétlenül... Bresson soha nem készített előre megkomponált, beállított fotográfiákat. A fényképezés nála a megérzést, a meglátást, a pillanatot jelenti. Előtte senkinek nem sikerült ilyen egyszerű, tiszta meglátással visszaadni a mindennapi élet témáit. Ellesett pillanatfelvételeiben többezernyi emberi sorsot örökített meg a világ minden tájáról Bresson mindig úgy igyekezett fényképezni, hogy ot magát soha senki ne vegye észre. Azt vallotta, hogy csak ilyen áron készülhetnek a legélethúbb, a legjellemzőbb fotók. Lehet az akár egy pihenő idős pár a Szajna parton, lehetnek mexikói prostituáltak vagy imádkozó moszlim nők... Fotográfiái között neves személyiségek portréit is megtalálhatjuk — Villiam Faulknert, Jean-Paul Sartre-t, Colette-et, Francois Mauriac-ot, Ezra Pound-ot. Bresson a nagy hírességeket is épp úgy kapja lencsevégre, mint bármely más, egyszerű embert, itt sem stilizál, nem komponál meg előre semmit. Henri Cartier-Bresson éppen ennek az egyszerű és őszinte látásmódjának köszönhetően vált a fekete fehér-fotográfia klasszikus, élő legendájává, s szerzett több ezer csodáiét szerte a világon. Tóth Edit Hrabal és a cicák A Mladá fronta dnes 12. számú heti melléklete több érdekes és időszerű témát vet fel. A lap szenzációja a cseh irodalom élő klasszikusáról, Bohumil Hrabalról készített képriport, aki az elmúlt hetekben ünnepelte 80. születésnapját. Hrabal honfitársai, a nagyvilágban főleg kedélyességükről és műveltségükről ismert csehek talán éppen e két jellemző tulajdonságuk okán tisztelik és szeretik olyan nagyon írójukat: hiszen ő mindenki felé nyitott, s szinte kizárólag a legegyszerűbb emberek között mozog otthonosan. A szóban forgó képriport Hrabal hétköznapjait mutatja be. Az íróról, aki néhány évvel ezelőtt veszítette el legközelebbi társát, a feleségét, egy kis túlzással azt is mondhatnánk: vitalitását főleg kedvenc macskái táplálják. Nekik ugyanis naponta szükségük van gazdájuk gondoskodására, a gazda pedig természetesen felelősnek érzi magát értük. így hát jó pár éve egymásra utalva és egymásnak támaszt nyújtva élik mindennapjaikat. A számot továbblapozva egy nagyon érdekes beszélgetésre bukkanunk. Az interjú címe: A cseh orvostudomány eretneke. A szerző František Houdek beszélgetőpartnere nem más, mint Miloš Rýc, a 32 éves orvos-pszichiáter, akit a cseh orvostudomány fenegyerekeként is emlegetnek. Rýc doktor a medicinában is a pluralizmus híve. Ez azt jelenti, hogy szerinte a gyógyításban a hagyományos gyógymódok mellett a kevésbé ismert és a szakemberek által sokszor megvetett gyógymódokat is be kell vezetni. O maga homeopátiával foglalkozik, ám ha nem állt volna mögötte egy tekintélyes francia szponzor, harcát akár szélmalomharcként is elkönyvelhette volna. Neki és gazdag mecénásának köszönhetően azonban ma már Csehországban legalább háromezer orvos foglalkozik a homeopátiával. Arra a kérdésre, hogy miért korbácsolta fel a kedélyeket, Miloš Rýc egyebek között ezt válaszolta: "Jól akarom érezni magam, ezért hasznos szeretnék lenni. De fordítva is érvényes: Ha hasznos szeretnék lenni, jól kell, hogy érezzem magam."-bet Angyalok Berlin felett A pozsonyi Goethe Intézet és az Európai Film Alapítvány közös szervezésében, retrospektív sorozat keretében mutatták be nemrég Henri Cartier-Bresson: Henri Matisse, 1944 Wim Wenders német-amerikai rendező legjelentősebb alkotásait. Wenders, aki egyaránt otthon van Európában és Amerikában, a filozófiában és az irodalomban, már komoly művészi pályát tudhat maga mögött. A korai avantgárd kísérletektől kezdve legutolsó játékfilmjeiig tematikailag alig van nagyobb kitérő; Wenders Amerikában is európai maradt, távol Hollywood divathullámaitól. Hűen a számára legfontosabb kérdésekhez, azt próbálta meg teljes erőbedobással, többször újrafogalmazni, mit jelent embernek lenni ma Németországban és Amerikában. A Wenders által megélt jelen és a várható jövő — a műsorfüzetben jellemzőnek tartott melankóliával ellentétben nem melankolikus, inkább tragikus, és mint a dolgok állásában érezzük, kilátástalan, olykor megváltoztathatatlan. Egyetlen amerikaiasra sikeredett filmje, a Párizs, Texas is jellegzetesen európai szemszögből vizsgálja a férfi—nő kapcsolatot, és az amerikai helyszín ellenére is gyakran úgy érezzük, Európában vagyunk. A férfi—nő kapcsolaton kívül feldolgozta és filmre vitte barátjával, Nicholas Rey-jel a filmrendező halálát (Nick filmje). Viszonylag egyedülálló a mai európai filmek között az a vállalkozása, amelyben két férfi barátságát mutatja be (Fények a víz felett). A hetvenes évek közepén készített, első ilyen témájú filmje, Az idő sodrában, tele van ironikus utalásokkal, ez a darab kicsit a Szelíd motorosok paródiája is. Forgatókönyveit kezdetben maga írta, de a nyolcvanas évektől szorosan együttműködik a mai osztrák irodalom egyik legjelentősebb személyiségével, Peter Handkéval. Ketten írták Berlin felett az ég című film forgatókönyvét, amely két földre szállt angyal látogatását mutatja be a beton fallal kettéválasztott városban (a film a 40-ik cannes-i fesztiválon nagydíjat nyert). A két földre szállt angyal közül az egyik, megtapasztalván az égi után a földi életet, végleg a földön marad, társául választja a berlini cirkusz trapézművészet. A régi mítosz felelevenítése kettejük feldolgozásában persze csak ürügy arra, hogy az író, Peter Handke feltehesse az embert tudatának eszmélése óta fogva tartó kérdéseket. "Mikor a gyermek gyermek volt, ilyeneket kérdezett magában: ki vagyok én? És ki vagy te?" A gyermek, felnőtté válva elfeledte a létét meghatározó kérdéseket, hogy fogyasztásra berendezkedve, végül önnön életének is csupán haszonélvezője, és nem sorsának irányítója legyen. A névtelen, földön maradó angyalt a Svájcban élő zseniális színész, Bruno Ganz játssza, aki — ritka pillanat — gyermeki tisztasággal fogadja be a világot, a városban lejátszódó furcsaságokat, tűnődve nézi, míg végül elfogadja ezt a helyzetet. A filmben láthatjuk még a kitűnő Peter Falkot, számára új, de korántsem idegen szerepben. "Most már tudom, amit egyetlen angyal sem tud" — jelenti ki a film végén az angyal. Mi azonban csak sejthetjük, mit tudhat egy angyal valójában erről a világról. Orosz Márta 18 A HÉT
