A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-06 / 19. szám
ÉVFORDULÓ M€Gnnz6 Cil€jjT€f€K Radnóti Miklós 85. születésnapján Nyolcvanöt éve született, s még ma is élhetne és alkothatna, ha a háború nem szólt volna közbe. Fiatalon, harmincöt évesen halt meg — értelmetlenül, ok nélkül. A förtelmes hálái, amely az erőltetett menet végén várta, a történelem bűne volt, évszázadunk sötét barbárságáé, a fasizmusé. Életét ellentétek sorozata szőtte át. Születését a természet tragédiája árnyékolta be: 1909. május 5-én jött a világra Budapesten, születése édesanyja és ikertestvére életébe került. Költészetében — nem is csoda — a halálraítélt tudatával fogalmazza meg sorsát. Valósággal megmérgezte a tudat, hogy életét két halállal kellett megváltania. Önkéntelenül bűnösnek érezte magát, a lelkifurdulás mindvégig észlelhető verseiben, de különösen az Ikrek hava című lírai önéletrajzában. A fiatal Radnóti a Nyugat harmadik nemzedékének legelső képviselői között jelentkezett az irodalomban a harmincas évek elején. Törekvései azonban különböztek a nyugatos polgári költészettől. Költői kibontakozása idején, a harmincas évek közepétől a nácizmus már nemzetközi méretekben rettegésben tartotta lelkileg az emberiséget. Radnóti egyszerre az antifasiszta harc nemzetközi énekese lesz. A háború kitörése után az erősödő fasizmus elviselhetetlen szorítását már saját sorsának alakulása miatt is mind jobban érzi. 1933-ban Radnóti ege elkomorul. A haláltudat és a helytállás motívuma jelenik meg verseiben. A képi kifejezés még korábbi költészetéhez kapcsolja: a bukolikus tájelemek, állatmotívumok hordozzák a mondanivalót, amely azonban megtelik politikummal, a személyét és az emberiséget egyaránt fenyegető fasizmus elleni tiltakozással. S ezzel párhuzamosan válik versformája egyre kötöttebbé, fegyelmezettebbé. Soraiból — bár a pusztulás rejtelmes árnyéka és a halál gondolata foglalkoztatja — nem a pesszimizmus, hanem az áldozatvállalás, a jövő, az új élet vallása csendül ki: "Éld e rossz világot/ és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,/ hogy jobb legyen." A jövőbe vetett hit és a remény élteti. Hisz az emberben, még akkor is, amikor a legkeserűbb szavakat mondja koráról: "Oly korban éltem én e földön,/ mikor az ember úgy elaljasult,/ hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,/ s míg balhitekben hitt, s tajtékzott téveteg,/ befonták életét vad kényszerképzetek." S e vad kényszerképzetek között keresi, kutatja az emberiséghez méltó értelem hordozóját, a jövő emberét. Eclogáiból, amelyek életműve legszebb darabjai, és szerelmi költeményeiből szintén ez a mély emberség csendül ki, ez teszi olyan feledhetetlenül széppé és maradandóvá sorait. Hazaszeretetét gyönyörű versben, a Nem tudhatom címűben foglalja össze. Ez a költemény is ellentétekre építkezik: miként látja a költő és az ellenség az országot. A vers első része a költőnek a hazához fűződő érzéseit mondja el gyengéd képekkel: "belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága." A képsorban elvezet "a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom"-hoz, a háború, a bombázások valóságához. Innen kezdve állandóan Ho<luJd£' Át&O váltakozó ellentétsoron át mutatja be a vers, mit lát a pilóta fentről, látcsövön át, idegenként és ellenségként, és azt, hogy a költő mit lát, mit érez idelenn. Ebből az ellentétsorból bomlik ki a haza teljes fogalma: táj, természet, emberi környezet, emberi kapcsolatok, kultúraegységek. A hazaszeretet és igazságszeretet, erkölcsi ítélkezés fonódik össze a befejező önbírálatban, valamint a jövőbe vetett félelem és bizalom. Radnóti életének utolsó, költői szempontból a legérettebb és legmegrázóbb szakasza, melyben annyit szenvedett, a háború utolsó hónapjaira esik. 1944 nyárelőjén az akkori jugoszláviai Borba hurcolták — szögesdrótok közt éli a meggyötört foglyok sorsát. Megrendítő versek születnek a legnehezebb körülmények között. Az otthontól, hitvestől távol, fájdalmas megnyugvással, felcsillanó reménnyel gondol a hazai tájra, ugyanakkor férfias keménységgel néz szembe sorsával. Hetedik eclogájában — mint megannyi versében — feleségéhez szól. A táborban esteledik, a foglyok a deszkákon fekszenek, az otthoni tájra gondolnak. A költő eltűnődik: "Ó, megvan-e még az az otthon?" Alszik a tábor, csak a költő van ébren: aludni nem tud, hazagondol. Megrendítő a költemény alaphangulata, belső ellentéte: a lágerben tartózkodik, de gondolatai minduntalan hazaröpítik őt. Szerelmi költészetünk gyöngyszeme, a Levél a hitveshez szintén a Heidenau-táborban született 1944 augusztusában—szeptemberében. A magánnyal viaskodó költő felkiált, de feleletet nem kap: "te messze vagy." A visszhangtalan valóság helyett az emlékeit hívja elő. A mély érzelmek és emlékképek egy pillanatra csodát tesznek: a költő nem csak Fannit varázsolja elő, önmagát is átváltoztatja: újra kamasz — vággyal, reménnyel, félelemmel teli. Számot kell viszont vetnie saját helyzetével és lehetőségeivel. Ez a számvetés is csupa ellentét. Lehetetlen feladatra vállalkozik: "mégis eltalálok hozzád." Ehhez az erőt az előző versszakok varázslata adja: hangnak, asszonyi alaknak, átélt csókoknak az eleven felidézése. Önbizalmát az eddig elviselt fizikai és lelki szenvedések érlelik. Látomásos képekben láttatja a háborús, ágyútűzben, bombázástól lángoló tájat, hasonlatokkal formálja meg hazataláló önmagának kemény, férfias vonásait, majd felocsúdik: "mint egy bűvös hullám:/ a 2 x 2 józansága hull rám." 1944 őszén a németek a közelgő front elől nyugatra akarják hajtani a tábort. Radnóti erőltetett menetben volt kénytelen elgyengült testét vonszolni a szabadság elől, amely mögötte néhány kilométerre lángok között jött. Megrendítő arra gondolni, hogy míg a vér és sár mocskolta be a halálba menetelőket, egy sápadt, sovány férfi szívében és ajkán gyönyörű verssorok születtek. Az Erőltetett menet című verse a páratlanul kemény emberi tartás példája. Az élethez való ragaszkodás és a remény, s a szenvedésbe belefáradt ember halálvágya és reménytelensége vitázik itt a költőben, de kivetítve is, mint hogyha társával beszélgetve fogalmazná meg az érveket és ellenérveket. A döntést az otthon kétféle képének váltakozása hozza meg. A reménytelenséggel egybehangzik az első látomás: "Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok/ fölött régóta már csak a perzselt szél forog", — a háború sújtotta elpusztult otthon visszarettentő képe. Ám aztán halvány reménysugárként, végig feltételes módban, de egyre ragyogóbban bontakozik ki a már megélt, szép pillanatok újraidézéséből az otthon békés, idillien szép képe, s ez ad erőt a döntést jelző felszólításhoz: "Ne menj tovább barátom, kiálts rám! s fölkelek!" A költő 1944 őszén a bori lágerből csaknem egészen a Győr megyei Abda község határában megásott tömegsírig gyalog tette meg az utat. A szörnyű menetelés véres stációiként íródtak azok az utolsó, megrendítő versek, melyeket Razglednicák (képeslapok) címmel ismert meg az utókor. Ä négy képeslap közül az utolsó nem más, mint életkép a halálról. Megrendítő jelenet 1944-ből, s előkép a költő haláláról. A halálmenet közepette született Radnóti-verseknek nem csak mondanivalójuk megrázó. Formai tisztaságuk, keménységük, vagyis klasszicitásuk éppen a megírás körülményeinek ismeretében lélegzetelállító. Radnóti Miklós ma a legolvasottabb 20. századi költők egyike. Életműve az évek múltával egyre fénylik, kora tragikus sötétjéből kiragyogtatva a gyöngéd és tiszta emberi érzések, a köznapi dolgok gazdag, igézetes szépségét. Nyolcvanöt éves lenne május 5-én. Még élhetne... Sorsa elrettentő példája az esztelen háborúk ember- és értékpusztításának. FIALA ILONA A HÉT 11
