A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-29 / 18. szám
GONDOLKODÓ Sándor, a XX. század egyik legnagyobb magyar írója. Az idős ember nem bírta tovább elviselni a fájdalmakat, és magányában nem talált más kiutat. A betegségről 1945-ben így vélekedett: "Lehet, hogy a betegség az agresszió, mellyel a test a lélek pánikérzésére felel. Ha ugyan igaz, hogy minden agresszió legmélyebb oka a pánik..." De az öngyilkossággal is több alkalommal foglalkozott. A második világháború végén így vélekedett: "Mert nem tudhatom, nem pusztulok-e el ma vagy holnap, újabb ostromban, (...) vagy nem leszek-e öngyilkos." A mentők késtek, s mire kijöttek, az írót már a földön fekve találták. Kívánságának megfelelően, hamvait a tengerbe szórták. Mintha ötven évvel korábbi versének szavait akarta volna beteljesíteni: "Meghalsz, s vízcseppnél kevesebb leszel./ Meghalok, s egyszer nem találsz sehol./ A kedves sírva mondja: 'Nem felel.’/ Eltűnsz mint tengerben a meteor." (Ujjgyakorlat) 1900. április 11-én született, a városban, mely egész életművének fő inspirálója volt, s melyhez minduntalan visszatért. "Este nyolckor születtem, fújt a szél./ Kassát szerettem és a verseket,/ A nőket, a bort, a becsületet/ S az értelmet, mely a szívhez beszél./ Mást nem szerettem. Minden más titok./ Nem könyörgök, s ne irgalmazzatok." (Ujjgyakorlat) Az első világháború végén hagyta el szülővárosát, majd 1948-ban Magyarországot, mert világosan látta, az új agresszív hatalom nem teszi lehetővé, hogy szabadon alkosson. "Polgári származású, neveltetésű vagyok. Mi az utam ebben a világban, mely a szocializmus felé halad? Semmi esetre sem az, hogy irányzatok szolgája legyek. Csak egy feladatom lehet: a minőségi munka. De ez a munka csak világnézeti kompromisszum nélkül lehet minőségi értékű." Naplójában máskor is visszatér erre a kérdésre: "Miért élek emigrációban? Mert szellemi szabadság nélkül nem vagyok hajlandó otthonnak fogadni el Magyarországot. Szellemi szabadság nélkül nincs haza, csak terület van, városok és lakosság, — s az végül is mindenhol akad." Pontos képet rajzolt Kassáról, a szülőváros szokásairól és viselkedéséről: "a helybéli úri társaság társalgási nyelve hivatalosan a magyar volt, de otthon, a családban, még a bevándorolt magyarok is inkább cipszer-tájszólású németet beszéltek. Mindebben kevés volt a szándék. A város hangulata magyar volt, de papucsban, ingujjban, vacsora után az urak is németre fordították a szót." (Egy polgár vallomásai) Ennek a "zsíros-anyagias", de azért biztonságos világnak egyszer vége szakadt. Márai diákként, Kassa kedvenc üdülőtelepén volt szemtanúja a végzetnek, melynek ez éven lesz Immár háromnegyed évszázada. "Péter-Pál délutánján... Uzsonnára a mi tornácunkon terítettek, a szokottnál ünnepélyesebben. Majális-vidámsággal volt telítve a levegő. (...) Olyan bőséges, ünnepélyes, a nyár érett békéjével aláfestett, beérkezett polgári ünnepélynek készült ez az eljegyzési délután... Asztalhoz ültünk, mikor az alispánt elhívták a kertbe. Megyei huszár állott odalenn feszes vigyázzban, és levelet adott át neki. Föltépte a levelet, visszajött a tornácra, megállt a küszöbön, hallgatott. Nagyon sápadt volt; fekete Kossuthszakállt viselt; s ebben a gyászkeretben halottfehéren világított most riadt arca. — Mi az, Endre — kérdezte apám, s eléje ment. — Megölték a trónörököst — mondta, s idegesen legyintett. A nagy csendben a cigányzene oly közel hangzott, mintha itt a kertben játszott volna. Az asztal körül, kezükben a hagymamintás csészékkel, mozdulatlanul ültek a résztvevők, valamilyen holtponton megmerevedett mozdulattal, mint egy némajátékban. Apám tekintetét követtem; tájékozatlan pillantással nézett az égre. Az ég világoskék volt, híg, nyári-kék. Bárányfelhő sem úszott rajta." (Egy polgár...) Azután ott volt a parlamentben, "amikor Tisza István bejelentette, hogy elvesztettük a háborút" és azt "mondta, illetve ez volt a lényege: semmi értelme nem volt" — mesélte Furkó Zoltánnak. "Számomra Trianon trauma volt, féléleten át kínlódtam vele. Már nem az" — vallotta naplójának. De nem emiatt távozott. Tizennégy évesen "Egy délelőtt elindultam nagybátyám kastélyából, hogy soha többé ne találjak, sehol és senkinél, haza". {Egy polgár...) Halála után a szlovák lapokban fasisztának nevezték azt az embert, aki 1941-ben tette közzé a következő sorokat: "És itt történt valami, amiért személyesen felelős vagyok, mert európai vagyok, magyar vagyok és író vagyok — itt kezdődik számomra a ’háborús felelősség’, személy szerint, számomra és minden európai ember számára, aki meg akarja érdemelni ezt a rangot. Valahol hallgattam. Valamiben gyáva voltam, erőtlen. Hallgattam és tűrtem, hogy a politikus beszéljen. (...) sértődötten és fanyalogva belenyugodtam, hogy most majd mások beszélnek, a hordóról. Feladtam szerepemet (...), mert a tömeg nevében más is mer beszélni. 'Ez a viceházmesterek forradalma' — mondta a széplélek (...). De az emberek, akik később elmentek a számkivetésbe, évtizedeken át lángeszük és tehetségük minden közönyével tűrték, hogy megérjen az a lelki folyamat, amelynek a politikai forradalom és a háború csak következtetése volt." "Meg kell értenem, hol voltam gyáva, bűnösen fölényes, siket vagy közönyös. Az emberi történet legveszélyesebb órájában élek; most az egészről van szó, nemcsak a Brueghel-képekkel tömött múzeumokról és hidakról, hanem a keresztény kultúrára felépített Európáról, az emberi fajta legszebb fellegváráról. (...) föl kell építeni azt a világot, melyben egyetlen népnek sincsen oka megsértődni. Nem a háború az igazi probléma, hanem a béke. Ez sokkal nehezebb." {Kassai őrjárat) A háború után meglepő ajánlatot kapott: "Arról is beszélnek, hogy a környező, szomszéd államokkal baráti, kulturális társaságokat kell alakítani, s engem kérnek fel, legyek 'a magyarcsehszlovák társaság’ elnöke. Ezt oly pillanatban tervezik, mikor a szlovákok a magyar őslakosságot megkülönböztető jelzés viselésére kényszerítik, és tömegesen deportálják" — vallotta naplójának. — "Levélben lemondtam a tervezett 'Magyar—Csehszlovák Társaság’ előkészítő bizottságának (...) nem megyek kultúrkomédiát játszani Prágába.” Megírta a magyar forradalom "legangyalibb, -ördögibb" versét 1956 furcsa karácsonyán, amikor "más lóg a fán, nem cukorkák:/ Népek Krisztusa, Magyarország." "És a világ beszél csodáról,/ Papok papolnak bátorságról./ Az államférfi parentálja,/ Megáldja a szentséges pápa./ És minden rendű népek, rendek/ Kérdik, hogy ez mivégre kellett./ Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?/ Mért nem várta csendben a végét?/ Miért, hogy meghasadt az égbolt./ Mert egy nép azt mondta: 'Elég volt.’/ Nem érti ezt az a sok ember,/ Mi áradt itt meg, mint a tenger?/ Miért remegtek világrendek?/ Egy nép kiáltott. Aztán csend lett./ De most sokan kérdik: mi történt?/ Ki tett itt csontból, húsból törvényt?/ És kérdik, egyre többen kérdik,/ Hebegve, mert végkép nem értik —/ Ők, akik örökségbe kapták —:/ Ilyen nagy dolog a Szabadság?..." A rendszerváltozásokig azonban meg voltunk Máraitól fosztva. Ezen a ponton 14A HÉT
