A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-07 / 2. szám
JAROSLAV VELINSKÝ ÓRIÁSOK — A fehér ember olyan, mint a gyerek — mondta Bzemst. — Csak annak hisz, amit lát, s ami számára tabu — szent és sérthetetlen. Hogy engem nem kápráztat el ez a madár, ami most visz bennünket, pedig sok száz éve nem hagytam el a völgyet, ahol éltem — az őt nem érdekli. — Az idős ember már nem szokott csodálkozni semmin —mondta Howard. Bzemst erre a négyujjú jobbjával megvakargatta kopasz fejét. Gyerekkorától hiányzott a kisujja, ennek köszönhetően birtokolta a varázserejű kilences számot. — Nem is vagyok még annyira öreg — mondta aztán Bzemst. — Hagyjuk ezt Bzemst — legyintett Howard. — Vzencs a nevem — vetette oda az öreg indián. — Téged minden percben másként hívnak. — Nálunk ez a szokás. S ez jó szokás. Hogy nevezhetsz valamit mindig ugyanúgy, mikor az minden pillanatban változik? Ez az önérzetes apóka már nekem is kezdett az idegeimre menni, pedig csak a helikopter pilótájaként vettem részt az expedícióban. Egy névtelen folyócska felső forrásvidéke táján lévő eldugott kis sziklavölgyben akadtunk rá az öregre, a Rio Branco-tól hatvan kilométernyire nyugatra. Előbb az elüldözött akaror-törzs valamelyik leszármazottjának véltük, de meglepett bennünket, hogy beszélte a világnyelveket. Howard néprajzossal megértette magát angolul, Fernandez doktorral kitűnően társalgott spanyolul. Igaz, valamikor kapcsolatba kerülhetett északról származó amerikaiakkal, meg a spanyolt beszélő déliekkel is. De szinte érthetetlen, hogy hasonlóan jó volt az orosz nyelvismerete is, és folyékonyan társalgott Popov gyakornokkal. S közben azt bizonygatta, hogy soha nem látott fehér embert... Azzal magyarázta ezt, hogy úgy kell beszélnie, mint a fehér embernek, ha azt akarja, hogy megértse, mert nem szeretné, ha az megsértődne, hiszen a fehér ember nem tud szó nélkül értekezni. A törzs neve, amelyből állítólag Bzemst származott, így hangzott: A Hegyek Szülte Nép ősei. És így tovább. Howard ezzel kapcsolatban csupán annyit jegyzett meg, hogy tucatnyi hasonló regét ismer, s hogy annak idején ezek alapján különleges jelenség ütötte fel a fejét — a dánnikenizmus. — Csakhogy, Hau-Art-De — mondta erre Bzemst —, mi valóban úgy születtünk, mint a hegyek. — Hm — dünnyögött Howard. — A mi őseink — magyarázta Bzemst — olyan magasak voltak, mintha tízszer tíz fehér ember állna egymás fején. Tehát ennek megfelelő nagyságban születtünk, s hamarosan elértük apánkanyánk magasságát. S aztán az évek múltán fokozatosan kisebbedtünk. Mikor idejöttünk, kezdetben a sziklafalak nem jelentettek gondot. Csak idők múltán voltunk kénytelenek tudomásul venni a magasságukat. Akkorra azonban már nagyon bölcsek lettünk, s nem láttunk semmi esélyt rá, hogy a völgyön kívül számunkra másutt jobb lehetne. Hisz a legnagyobb lény, amit itt látsz, az egér... — A szüleid is kisebbedtek? — kérdezte Howard. Bzemst komolyan bólogatott: — Tulajdonképpen azért hagytuk ott a szülőföldünket. Már olyan picik voltak, hogy reggelente időbe tellett, mire megleltük őket a homokban. A hangjukat már nem is hallottuk. Egy napon aztán megállapítottuk, hogy elhunytak. Én lettem a törzsfő, mivel anyám az isteneknek ajánlotta fel a kisujjam még egyhetes koromban. Köztünk nem voltak nőszemélyek. Elhatároztam hát, hogy keresünk magunknak asszonynépet. Csakhogy a szándékunk hiábavalónak bizonyult. Idővel egy völgyre akadtunk. Ott maradtunk. A testvéreimet már elfútta a szél, ha a hangyák el nem hordták őket. Már csak egyedül vagyok a mieink közül. Magamra maradtam, s egyre kisebbedek, megyek össze én is, ahogy a végzetem elrendelte. — Hallod-e, Bzemst, hogy mekkorát tudsz te lódítani! Ebben nincs párod Panamától egészen Tűzföldig — mondta neki Howard. — A legparányibb bizonyítékod sincs rá, hogy mint a hegy, úgy születtél volna. — Öregségére a fehér ember is egyre kisebb — mondta erre Bzemst. — Ha nem élnének oly rövid ideig, ezt észre is vennék. Meg aztán egyéb bizonyítékkal is szolgálhatnék, amit annyira hiányolsz, Hau-Art-De... Ha vissza tudnék jutni a szülőföldemre. Ezért pakoltuk hát fel a helikopterba, és szálltunk vele most éppen az őserdő fölött. Feltételeztük, hogy elkápráztatja majd a magasság, a gyorsaság, a látvány... Csakhogy az öreg hallgatott, s egyre nyújtogatta a száraz indára emlékeztető nyakán ülő kopasz fejecskéjét, aztán tévedhetetlenül intett négyujjú jobbjával délnyugati irányba. Aztán még egy ideig repültünk, próbáltunk beszélgetni a motorok robajában, majd ismét hallgatásba merültünk, miközben Bzemst időnként határozottan mutatta az irányt, mintha nem először repülne errefelé. Valamivel több mint négy óráig tartott az út. S aztán váratlanul megszólalt az öreg: — Itt, fehér ember! íme a bizonyíték. Látják? Itt rajzolgattam gyerekkoromban botocskával a homokba. Pókot... Majmot... Madarat... S amott az a rajz, mindjárt a fehér ember útja mellett, ami akkor még nem vezetett errefelé — azt én rajzoltam saját kezemmel! Lefelé nézelődtünk, miközben a helikopterrel köröket írtunk le a jelzett terület fölött. Alattunk két húszméternyi kéz rajzolatja, a jobbon csupán négy ujjal, mintha az Amerikát átszelő autópálya után nyúlna... A Nazca-sivatag fölött szálltunk éppen. Vércse Miklós fordítása A HÉT 21
