A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-22 / 17. szám
..................i.. tl„i| rí.....7 ÉVFORDULÓ "MIT KERESEK ÉN E VILÁGBAN?" 150 éve született Paul Verlaine "Paul Verlaine... igazi költő". (Arthur Rimbaud) Rossz idők járnak a költőkre mostanában: régiekre s újakra egyaránt. Világunk nagyon is prózai, s egyre lélektelenebb: a vers sokak szemében nem több haszontalan anakronizmusnál. S ha az alkotó valamely régi kor embere, a "műveltebb olvasóközönség" egy része is hajlamos arra, hogy csak panoptikumban porosodó viaszfigurát, jeles alkalmakkor illendően megkoszorúzott köztéri szobrot lásson benne. Napjainkban ezerszámra jelennek meg különböző népszerűségi listák, közöttük toliforgatókra és könyvekre vonatkozók, ám Paul Verlaine nevét bajosan találnánk meg rajtuk. Érdektelenné, idejétmúlttá vált volna? Nem több, mint egy szócikk a lexikonokban, hosszabb-rövidebb fejezet a tankönyvekben, s olykor-olykor valamely tudományos értekezés tárgya? A választ, szerencsére, nem nekünk kell megadnunk: aki felüti a költő könyveit, előbb-utóbb feleletet talál a kérdésekre. Arthur Rimbaud fentebb idézett szavai bármely tudós okfejtésnél jobban jellemzik Verlaine-t, most mégis arra kényszerültünk, hogy nem egykönnyen megbocsátható szerénytelenséggel mi is mondjunk valamit róla. Aki nem fedezte fel magának korábban, a középiskolában "kénytelen volt" találkozni vele; aki csak arra emlékszik, hogy "a francia szimbolizmus világirodalmi rangú képviselője", bármelyik színvonalasabb enciklopédiából megtudhatja, egyéb oka is van a "halhatatlanságnak": neve ott szerepel a legkiválóbb parnasszisták között; a "fin de siécle" dekadensei — teljes joggal — példaképüknek, mesterüknek tekintették; ha impresszionista líráról esik szó, legelsőként valószínűleg ő jut eszünkbe. E különös tehetségű és rendkívüli sorsú poéta neve versek nélkül is fennmaradt volna: tanulmányai, prózai és publicisztikai írásai szintúgy előkelő helyet biztosítanak számára az irodalomtörténetben. Az 1844. március 30-án Metzben született, s a csupán ötvenkét évet élt Verlaine akarva-akaratlanul mindent megtett azért, hogy ne szoruljon a Parnasszus lejtőire: a meghökkentő látszat ellenére rengeteget dolgozott, s bár élete utolsó évtizedében műhelyéből jobbára már csak selejtnek és mellékterméknek minősíthető darabok kerültek ki, a már megírt s még ekkoriban is születő remekművek egy pillanatig sem hagytak kétséget afelől, hogy az elhanyagolt külsejű, vonzónak legkevésbé sem nevezhető és romlott ember hírében álló költő a múzsák kegyeltje. De nem a sorsé... A sors mostoha volt, nem egyszer riasztóan kegyetlen. Verlaine okkal érezhette magát a végzet áldozatának: kivételes talentuma a szerencsétlenséget törvényszerűen előidéző jellemhibákkal párosult; gyengesége, rossz hajlamai minduntalan tévutakra sodorták, s ha a tévelygő megtért és menedékre talált, mindig történt valami, ami az "idillt" szétfoszlatta, s Verlaine ismét úton volt az újabb kudarcok, újabb bukások felé. Sokáig úgy tűnt, hogy a költészet és a szerelem e gyermeki lelkű rajongója éppúgy horgonyt vethet a "polgári tisztesség" sekély állóvizében, mint bármely jámbor s csak hétköznapi vágyakkal "megvert" kispolgár, ám ő — öntudatlanul — maga siettette a végzetet. "Jöjjön, drága és nagy lélek, kívánjuk és várjuk önt" — írta 1871 nyárutóján annak a vidéki költőnek, aki tőle, a már nevet szerzett poétától várta, hogy Párizsban segítségére legyen. Arthur Rimbaud rövidesen megjelent a francia fővárosban; a "rossz angyalok közt a legszebb angyal" — Verlaine jellemzi őt így CRIMEN AMORIS című versében — üstökösként robban be a napjaikat rímfaragással és italozással töltő párizsi bohémek körébe; amikor felolvassa nekik a RÉSZEG HAJÓt, döbbenten hallgatják, s kénytelenek bevallani maguknak, hogy a tűrhetetlen modorú, kiismerhetetlen charleville-i kamasz teljesen megbabonázta őket. Verlaine csodálata határtalan — de ő korántsem "csak" a jövevény lángelméje előtt hódol: számára Rimbaud egy új, hasonlíthatatlan szerelem ihletője és beteljesítője lett. LAETI ET ERRABUNDI című, 1887-ben született visszaemlékező költeményében "két férfinak méltán a legszebb, házasságnál különb regényéről" ír, s bár őszinteségében semmiképp sem kételkedhetünk, az igazság az, hogy kettejük kapcsolatának drámai története igencsak bővelkedik sötét pillanatokban, riasztó eseményekben. A "regényt" (valóban az!) egy 1873 júliusában Brüsszelben eldördült pisztolylövés zárta le: Verlaine lőtt rá az őt szakítással fenyegető Rimbaudra, s ezzel mindkettejük életében új fejezetet nyitott. A SZÍNVÁZLATOK költője hamarosan olyan utakra indult, amelyek egyre távolabb vitték előbb az irodalomtól, utóbb az európai civilizációtól is. Az ŐSZI SANZON gyilkossági kísérlettel vádolt dalnokát a társadalom börtönbe zárta, majd kirekesztette a tisztességesnek mondott emberek közösségéből. Hiába tett több kísérletet, hogy "konszolidált" polgárrá válhasson, minduntalan falakba ütközött. A legnagyobb akadályt azonban saját gyengesége és állhatatlansága jelentette. Amikor — 1896. január 8-án — meghalt, kortársai a költők fejedelmeként búcsúztatták, ám ez a fejedelem Zola tollára méltó nyomortanyáról indult utolsó útjára, s neve tisztelői számára is a züllöttség jelképe volt. Bűn és bűnbánat, kicsapongások és vezeklések ördögi körében élte le életét, melyben a börtönnek és a bordélynak, a kocsmának s a bohémtanyának éppoly fontos szerep jutott, mint a templomnak és a gyóntatószéknek. Lelke csak a vallásos hit hosszabb-rövidebb ideig tartó korszakaiban nyugodott meg; ilyenkor biztos célt látott maga előtt: "Mit számit egy kis szenvedés s sötétség? Utad jó, s a végén a halál fogad. Igen, főként a reményt föl ne add, hogy holtod öröm-ágyat vet neked." (CSAK MENJ TOVÁBB; Rónay György ford.) Nem meglepő, hogy életében sokkal gyakoribbak a kétely, a bánat és a reménytelenség napjai. "Későn jöttem? Korán? Miért? Mit keresek én e világban? Meghalok a szomorúságban; imádkozzatok lelkemért. (GASPARD HAUSER DALOL; Szabó Lőrinc ford.) S ha vigaszként már kevés volt az ital, kevesek az utcalányok, s szennyes árként zúdult rá a nyomor, a gúnyos és a büszke öntudat szólalt meg: "Bár semmi sincs bukszánk hasában, kacagjunk, édes Hercegek! Bármit locsognak, prédikálnak, mi írjuk a jó műveket!" (BALLADA AZ ÚGYNEVEZETT DEKADENSEK ES SZIMBOLISTÁK VEDELMEBEN; Szabó Magda ford.) Rengeteg verse van, amelyek nem támasztják alá a fentebb idézett "hivalkodó" kijelentést, s még több, amelyeket olvasva a "jó művekről" beszélő poétát indokolatlanul szerénynek kell neveznünk. Legsikerültebb, legszebb költeményeinek páratlan zeneisége, sejtelmes ragyogása és formai tökélye, az általuk kifejezett érzések szuggesztivitása és a gondolatok mélysége azt bizonyítja, hogy alkotójukat okkal s joggal emlegetik Baudelaire és Rimbaud társaságában. Méltán híres programadó versében a KÖLTÉSZETTAN BAN így összegezte a líráról vallott elképzeléseit: "Zenét minékünk, muzsikát! Legyen a vers egy meg nem álló lélek, mindig új vágyba szálló, mely új egekbe ugrik át. Egy jó kaland legyen dalom, hajnalban, az ideges szélben mentákra üljön észrevétlen... A többi csak irodalom." (Kosztolányi Dezső ford.) Azok egyike lett — nincsenek túl sokan —, akik elképzeléseiket maradéktalanul meg tudták valósítani. Szavainak zenéje ma is elbűvöl és andalít; az időtől meg nem érintett verseiben valóban "egy meg nem álló lélek" él, s élni fog mindaddig, amíg lesz olvasó, aki szeretni tudja Verlaine-t. Ez volna hát "a halhatatlanság titka"... G. KOVÁCS LÁSZLÓ A HÉT 11
