A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-15 / 16. szám
MINERVA "AZ EGÉSZ ORSZÁG GYÁSZT ÖLTÖTT..." Kossuth Lajos utolsó útja Az agg kormányzó, a "turini remete" halálhíre nem érte váratlanul a magyar közvéleményt: Itáliából napok óta vészjósló hírek érkeztek, melyek hallatán nem lehetett kétséges, hogy a hosszú, küzdelmes életből már csak az agónia van hátra. A korabeli tudósításokból pontosan kiderül, mikor állt be a halál: az "1894-ik év márcziusának 20-ik napján — olvashatjuk Hentaller Lajos Kossuth és kora című könyvében —, éjjeli 11 óra előtt öt perccel konstatálták az orvosok azt, hogy a legelső magyar polgár szíve nem dobog többé." Alig egy órával később a kormányzó egyik fia, Kossuth Ferenc táviratok hosszú sorát küldte Magyarországra — a képviselőház elnökének, a pártok vezetőinek s más közéleti tényezőknek — ahol a színfalak mögött máris megtörténtek a temetés első előkészületei. Wekerle Sándor, a hivatalban lévő miniszterelnök nehéz órákat élt át: az uralkodó — akinek nem állt hatalmában Kossuth Lajos holtában való hazatérésének megakadályozása — konokul ragaszkodott ahhoz, hogy engesztelhetetlen ellenfelét a hivatalos gyász és tiszteletadás mellőzésével temessék el, a "népre" bízva a számára olyannyira kínos és dühítő kegyeleti aktus megszervezését. Wekerle tudta, hogy ha a hivatalos Magyarország a császár-király követelésének megfelelően közönyével és távollétével tüntetne, elemi erővel törne ki a népharag, s beláthatatlan következményekkel járó zavargásokra kerülne sor. Kénytelen volt kompromisszumnak vélt megoldáshoz folyamodni: a temetés lebonyolítására a főváros elöljáróságát kérte fel. Ellenvetéstől egy pillanatig sem kellett tartania: Budapest közgyűlése már a száműzött halálának másnapján egyhangú határozatban szögezte le, hogy díszpolgárát, Kossuth Lajost a nemzet halottjának tekinti, földi maradványait saját költségén hozatja haza, s temetteti el a főváros által adományozott díszsírhelyen. A miniszterelnök ravasz lépése mégsem hozhatta meg a kívánt eredményt: az ország s kiváltképp Budapest lakosságából elemi erővel tört ki a felháborodás, amikor kiderült, hogy a kormány s az egyes minisztériumok rendeletben tiltották meg tisztviselőiknek a temetésen való részvételt és az állami intézmények fellobogózását. Miközben a képviselőházban kenetteljes beszédekben méltatták Kossuth érdemeit, a főváros utcáin tüntetésekre és összecsapásokra került sor; a tömeg támadást intézett azon épületek ellen, amelyekről hiányzott a fekete zászló. A Súlyos konfliktusokkal fenyegető helyzetben Kossuth fiainak március 24-én Budapestre küldött távirata hozott megoldást, melyben azzal a kéréssel fordultak a "közönséghez", hogy "minden további rendzavarástól tartózkodjék, mert különben ama kínos helyzetbe jutnánk, hogy a hazaszállításra adott beleegyezésünket vissza kellene vonnunk..." A sürgönynek köszönhetően mintegy varázsütésre megszűntek a zavargások; a lapok ezentúl csak a temetés előkészületeiről tudósítottak. A lakosság érzés világát, az országban általánossá vált hangulatot jól jellemzik a Vasárnapi Újság március 25-i számában megjelent, Kossuth Lajos meghalt című nekrológ patelikus zárószavai: "És most föl a gyászlobogókkal; sírjanak a tárogatók; tompán dobogjanak a dobok; hajoljon meg minden fő; a nemzet nagy halottját temetik, aki hazáját igazán szerette, eszméjéhez hű volt mind az utolsóig, s igaz és egész ember volt, nagy válságokon keresztül, utolsó lehelletéig, mint csak a kevesek és választottak." "Az egész ország gyászt öltött Kossuthért" — állapítják meg az ugyanebben a számban olvasható Kossuth halála és temetése címet viselő írásban. Talán meglepően hangzik, de Kossuth Lajosnak két temetése volt. Az első temetési szertartásra március 28-án került sor Torinóban, számos magyarországi küldöttség és a helybéli lakosság nagyarányú részvétele mellett. A templomi gyászszertartás után a vasútállomásra vitték a koporsót, ahol Márkus József, Budapest alpolgármestere vette át, köszönetét mondva a Kossuthnak évtizedeken át otthont adó város képviselőinek. A kormányzó földi maradványait szállító vonaton felesége és leánya koporsóját is elhelyezték: csak így és most valósulhatott meg a hazatérés, amelyre életükben hiába vártak. A vonat két napon át robogott Budapest felé. Míg Olaszország a Vasárnapi Újság egykorú híradása szerint "babért szórt a nagy halott útjára", Ausztria területén csaknem fél évszázad elteltével is ellenségként fogadták az elhunytat. "Az állomásokat rendőrök és zsandárok zárták el a közönség elől" — írja fentebb említett könyvében Hentaller Lajos. A Magyarország földjére érkező szerelvényt minden állomáson megrendült gyászolók tömege fogadta; az egyik korabeli tudósító szavai szerint "a mozdony kerekeinek robogó zajába a magyar nemzet jajszava vegyült". Amikorra Kossuth Budapestre érkezett, a várost teljesen elborították a fekete lobogók; rengeteg ablakban a kormányzó gyászkeretes képét lehetett látni; az utcákon hömpölygő emberáradatot az egyik beszámoló találóan "fekete tengernek" nevezte. Kossuthot a Nemzeti Múzeum előcsarnokában, feleségét és lányát a terézvárosi plébániatemplomban ravatalozták fel. Az ő temetésükre másnap, március 31-én került sor. Kossuth Lajostól április 1-jén vett végső búcsút az ország népe. A temetési menet útvonalát — a Nemzeti Múzeumtól a Kerepesi temetőig — végeláthatatlan tömeg borította el; az előző napokban az ország legtávolabbi vidékeiről is ezrével érkeztek az emberek, hogy fejet hajtsanak a magyar szabadság apostola előtt. A ravatalnál egyetemi ifjak és veterán honvédek álltak díszőrséget. Az uralkodó akaratával dacolni nem merő vagy nem akaró országos métlóságok távol tartották magukat az eseménytől, de a képviselőház számos tagja megjelent. A múzeumnál elhangzott búcsúbeszédek közül — talán mondani sem kell — a fekete díszmagyart öltött Jókai Móré volt a legemlékezetesebb. "Révparthoz ért a gálya — világkörutat járt kormányosával" — kezdte a rá olyannyira jellemző nemes pátosszal pályafutása alighanem legszebb beszédét, amelyből most csak néhány gondolatot idézünk: "Minekünk, akik hiszünk a lélek halhatatlanságában, hinnünk kell azt, hogy Kossuth hamvaival együtt a lelkét is elhoztuk Magyarországra. A lélek nem hagyja el azokat, akiket szeret, s őneki annyi szeretnivalója van itten!... Légy üdvöz, hazádba visszatérő lélek! Hozzád beszélünk, midőn hamvaid előtt állunk! Te meghallod nemcsak azt, amit hozzád szólunk, hanem azt is, amit érzünk! Te meglátod nemcsak azt a néptengert, melyben koporsód tovaúszik, hanem a szívekbe is belátsz! És látod ott, hogy a hála enyészhetetlen a magyar nép szívéhen azon nagy történelmi alak iránt, ki a magyarhoni jobbágyat szolgai sorsából felemelted...; ki az emberi és honpolgári jogokat kiterjesztetted Szent István birodalmának minden lakójára, nem válogatva nemzetiségekben és hitvallásban... s a jogegyenlőség által a magyar nép millióiból magyar nemzetet alkottál, s szilárd alapját vetéd meg a mai Magyarországnak... Az örök hazában hirdessék nevednek emlékét a késő századok!" A búcsúbeszédek elhangzása után Kossuth koporsóját elhelyezték a nyolc ló vontatta díszhintóban, amelyet a csaknem háromezer koszorút vivő tizennyolc kocsi követett. A temetési menetben a számtalan küldöttség képviselői között sok régi honvéd is feltűnt a szabadságharc kopott és megfakult egyenruháiban. A Kerepesi temetőben Kossuth sírhelyénél — amely, nem véletlenül, Batthyány Lajos és Deák Ferenc mauzóleuma közé került — újabb beszédek következtek; közülük Herman Ottóé volt a leginkább figyelemre méltó, aki többek között kijelentette: "Temessenek a cheopsz romjai alá; döntsék sírodra Ázsia eget ostromló őshegységeit, mindhiába: Te fel fogsz támadni! És midőn nemzeted sorsa dűlőre jut, dicső neveddel száll majd síkra a szabadság, egyenlőség és testvériség szent nevében a haza függetlenségéért és önállóségáért." Amikor a koporsót lebocsátották, az országos honvédegyesület elnöke a sírgödörhöz lépett, és háromszor meghajtotta fölötte az 1848—1849-es harcok zászlaját. Nem volt szózat, amely ezzel a tiszteletadással vetekedhetett volna. Kossuth Lajos hazaérkezett. G. Kovács László 20 A HÉT
