A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-08 / 15. szám
SZABADIDŐ Heribert Bauer: flem voll c/élye... Nem csak a fülledt nyári éjszaka volt az oka, hogy izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Nagyban hozzájárultak azok az igéző pillantások is, amiket rá-rávetett. Csak úgy lüktetett tőle a vére. Nem csoda, hisz veszettül csinos volt a nő. Végre teli tálcával és kedves, ígéretes mosollyal az arcán az ő asztalához lépett. Magasra fésült, szénfekete haja egyéniséget kölcsönzött arcának, és még inkább hagyta érvényesülni beszédes, érzéki, duzzadt piros ajkait. Hát még a keble! Teltek és kemények voltak, s alig-alig sikerült a trikó alá kényszeríteni őket. Élvezet volt látni menet közben szabad, csábos ringásuk. Rádöbbent, hogy ez a nő így mindenestül Carolynra emlékezteti. Őt is itt látta először ebben a kocsmában több mint hat esztendővel ezelőtt, s az ő látványa is így bizsergette a vérét. Pontosabban mondva — tűzbe hozta... — Egészségére...! — mondta a lány, és letette eléje a borral telt poharat. Úgy látszott, ebben a kocsmában egyedül csak ő iszik bort. A sört nem szerette. Inkább a száraz fehér bort kedvelte. Főleg a rizling volt ínyére. Az elmúlt hat esztendőben azonban erről is le kellett mondania. Cigihez, hasishoz, kokainhoz és egyéb kemény drogokhoz mégcsak hozzá lehetett jutni odabent is, ha megfelelő kapcsolatai voltak az embernek, de borféléhez nem. Megpróbált mosolyogni, csak úgy a szája szögletében, de inkább grimaszféle lett belőle. — Köszönöm. Igyekezett, hogy hangja egy oktávval lejjebb, szexisen csengjen, mélyen és zengőn, mint némelyik műsorvezetőé, aki ért hozzá, mi fokozza népszerűségét. — Mondd csak — szólalt meg aztán —, már rég gürcölsz ebben a lyukban? — Még csak két napja — mondta a lány. — S miért érdekel ez téged? Vette a lapot, elfogadta a bizalmas "te" megszólítást, ami ebben a környezetben bizonyára nem volt szokatlan. Hiszen ez a vendéglő nem volt valami dicki. Tulajdonképpen egyetlen egyszerű helyiségből állott, tele cigarettafüsttel, sör meg izzadság nehéz szagával. Téli éjszakánként, amikor kint dermesztő volt a hideg és kevés a kuncsaft, az utcalányok tértek ide be, hogy forralt borral és groggal űzzék ki magukból a hideget. Most azonban, ilyen tikkasztó nyári éjszakában rendszerint jéghideg kólát vagy sört ittak. Merőn a lány szemébe nézett: — Azért, mert tetszel — mondta végül. — Vagy hogy pontosabban fejezzem ki magam: mert őrülten tetszel. Eriknek hívnak. És téged? A férfi hízelgése láthatóan tetszett a lánynak. Mosolygott, s elővillant hibátlan, gyöngyként ragyogó fehér fogsora. — Cindy vagyok. De most már mennem kell. Ma véletlenül tömve vagyunk, s a tulaj már figyel. Érezd jól magad a következő rizlingig... S ringó csípővel elvonult a szomszéd asztalhoz. A feszülő szoknyája, ami alig-alig fedte azt, amit takarnia kellett vglna, szárnyat adott ábrándjainak. És megint Carolyn jutott az eszébe. Cindy tagadhatatlanul emlékeztette rá. Carolyn akkor szinte az álomvilágba emelte. S aztán... aztán megtörtént. Egyszer csak arra döbbent, hogy markát, amivel átfogta a lány nyakát, nem képes lazítani. Hogy miért — azt már őmaga sem tudja. Vagy azért, mert már elfeledte, vagy az emlékeket szerette volna elhessegetni. De az a hat év, amit a börtönben töltött, még élénken élt az emlékezetében. Hat esztendő — az mégiscsak sokkal több, mint kétezer nappal és éjszaka. Ráadásul a poklok kínjával felérő magányos éjszakák! Egészen ma délelőttig, amikor is pont tíz órakor megnyílt előtte a kapu, s ő ismét szabad lett. Szokatlanul szabadnak érezte magát. Mindenképpen elég szabadnak ahhoz, hogy egy ilyen nőnek, mint Cindy, bókolhasson. Sietve kiitta, s alig ürült ki a pohár, intett feléje. Ő visszabólintott. A sűrűn körülállt söntés felől hangos beszéd és egy termetes szőkeség kacaja hallatszott. Ebben a kocsmában nem volt hiány nőben sem. Főleg a ledérebbekből nem. De mindahány eltörpült Cindy mellett, még a bokájáig sem értek fel, nem is lehetett vele egy napon említeni őket. Valóban nem. Olyan nővel, mint ő, nem mindennap találkozik az ember. Arról nem is szólva, hogy az elmúlt hat esztendő alatt legfeljebb csak ábrándozhatott ilyen teremtményről. — Mikor telik le a szolgálatod? — kérdezte a lányt, ahogy a rizlinget a papíralátétre helyezte. — Fél óra múlva. — Nagyszerű. Volna kedved utána még egy hideg italra? Természetesen nem itt. Ebben a városban ennél jobb helyek is vannak. — Miért ne lenne? A lány szemének villanása, ahogy kimondta beleegyezését, kellemes bizsergéssel töltötte el egész bensőjét. — Kint megvárlak, Cindy. Oké? — Oké, Erik — suttogta inkább, mint mondta. Mi az a fél óra a hat esztendőhöz képest, futott át az agyán, amikor kis idő múlva, kint várakozva, nekitámaszkodott az utcai lámpaoszlopnak, és a nyári éjszaka fülledt levegőjébe fújta a cigaretta füstjét. Az utca szinte kihalt volt, csak néha suhant el arra egy-egy autó. Megjött. Jobban mondva odalibbent melléje, mint egy madárka, amely csak éjszaka hagyja el fészkét. De amikor át akarta karolni a tarkójánál, hogy hevesen magához ölelhesse, kisiklott karjaiból. — Ne olyan hevesen, Erik! — figyelmeztette kuncogva. Meghökkent. — Elnézést, Cindy. Mielőtt megcsókolhatnálak, tán teljesítenem kell valamilyen feltételt? Huncut mosollyal mondta: — Eltaláltad. — S mi lenne az a feltétel? Megelégszel — mondjuk — húsz körrel? Vagy előbb be kell mutatnom 26 A HÉT
