A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-25 / 13. szám
GONDOLKODÓ Lehet-e gúzsba kötve táncolni?! December első felében az Anyanyelvi Konferencia és a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség Magyarságtudat kisebbségben címen kétnapos tanácskozást rendezett a szlovéniai Lendván. Az alábbi korreferátum ezen a tanácskozáson hangzott el. Vannak nálunk szerencsésebb népek, amelyeknél a nemzettudat felvetése merő képtelenségnek számít. Az angolok, franciák, németek, oroszok számára az azonosságtudat természetes állapot, amelynek meglétét a történelem biztosítja és bizonyítja. Ha ez nálunk így van, akkor a mi számunkra mindaz, aminek jelenlétét és biztonságát ugyanolyan természetességgel és méltósággal kellene megélnünk, évtizedek óta miért borzong és tévelyeg kérdések és kétségek útvesztői között?! Melyek voltak azok a történelmi okok és események, amelyek magyarságtudatunk természetes működését szétzilálták, amelyek elbizonytalanították népünket s az egybetartozás kohézióját szétroncsolták? Ennek jelei már a múlt században is megmutatkoztak, de a lényegi és legsúlyosabb hatások mindenképpen e századiak, s alig két emberöltő alatt zajlottak le. Szerintem e folyamat azzal az ominózus mondattal kezdődött, amikor őfelsége Ferenc József császár és király mindent megfontolt és mindent meggondolt. Ennek egyetlen célja és iránya volt: megőrizni a Habsburg-hegemóniát Európa közepén. E cél érdekében Őfelsége hadba hívta a Monarchia minden fegyverfogásra alkalmas alattvalóját. A Habsburg-hegemónia és -dinasztia érdekeinek megvédésre osztrákok, magyarok, csehek, szlovákok, románok, rutének, de még lengyelek is osztrák vezérlés alatt harcoltak. Együtt harcoltak — igen rosszul —, és együtt is veszítették el az első világháborút. Hanem az már különös és abszurd grimasza a történelemnek, hogy a szövetséges, győztes hatalmak sem az osztrákokat, sem a cseheket, sem a szlovákokat, sem a románokat nem büntették meg a háborúban való részvételükért. Itt, Európa közepén egyedül Magyarország és a magyarság lett a fő bűnbak, s a győztes szövetségesek Magyarország feldarabolásával minden vitás kérdést "megoldottak". Létrejött a csehek és a szlovákok első közös állama, csaknem ötmilliós kisebbséggel terhelten; megerősödött Románia, bekebelezve majd' kétmillió magyart stb. Az osztrákok pedig még azt a történelmi szemtelenséget is megengedhették maguknak, hogy — akár a románok, a csehek és a szlovákok — területet követeljenek maguknak Magyarországból. Mintha nem is Ferenc Jóska adott volna parancsot megbüntetni kutya Szerbiát. S a győztes hatalmak? Kihasították számukra gavallérosan — mintegy külön jutalmul — az Őrséget... Nagyapáinkat, nagyapáink magyarságtudatát ekkor érte az első igazian nagy történelmi sokkhatás. Masaryk és Beneš nagyon jól tudta, hogy a Trianonban összefércelt cseh és szlovák államtákolmány, amelynek határain belül a népesség egyharmada nem cseh és szlovák volt, milyen veszélyeket rejteget. Ezért minden lehetséges eszközzel hozzáláttak a Beneš által megálmodott csehszlovák nemzetállam megteremtéséhez. A Felvidéken — a mai dél-szlovákiai térségben — az első nagyszabású beavatkozás az 1922-ben meghirdetett földreform volt, amelynek következtében több mint 70 falu nagyságú cseh és szlovák telepesközpontot ékeltek be a korábban tiszta magyar etnikumba. E térségben a 20-as és a 30-as években földhöz juttatott telepesek unokái mostanra már "őslakosoknak" számítanak, s mint ilyenek, egyre agresszívabbakká válnak. A szlovák politika magyarellenességének ma ők az előretolt egységei, s az itt élő magyarság megfélemlítése az egyik feladatuk. 1945 után azonban olyan hatalmi fordulat következett be, amely egyértelműen a szlovákiai magyarság teljes felszámolását tűzte ki célul. A második történelmi sokknak azt nevezhetném, amit a Kassai Kormányprogram nyomán megéltünk. E jeles csehszlovák nemzeti program alapján Szlovákia egymagában több háborús bűnöst produkált, mint ahányat Németországban mindmáig képesek voltak kimutatni. Dédanyám például 80 évesen, Vilma húgom kétévesen, jómagam pedig nyolcévesen lettem háborús bűnös. Együttjárt ezzel a teljes jogfosztottság, amit a párizsi béketárgyalások követtek, ahol dementis külügyminiszter-helyettes 200 ezer etnikai magyar cseréjét javasolta, amit el is fogadtak. így kezdődött a következő magyarellenes stáció, a lakosságcsere, amely lényegében lefejezte a szlovákiai magyarságot; az értelmiség zöme s a magyar városi polgárság eltűnt tájainkról. Betiltották a magyar nyelvű oktatást s a lakosságcserével párhuzamosan megkezdődött a kényszermunkára való deportáció Csehországba. A nemzeti(-ségi) megalázás különböző fokozatai közül a legalpáribbnak én a reszlovakizációt tartom. Az akkori csehszlovák politika elaljasulásának ez a mélypontja — velünk szemben. Mindezt összefoglalva eljutottunk odáig, hogy az 1950-es népszámláláskor az első köztársaság egymilliós magyarsága Szlovákiában 350 ezerre zsugorodott. Ha ezeket az erőszaktevéseket végiggondoljuk, már az is szinte csodának mondható, hogy ezt a hét évtizedet túléltük. Ez ugyanakkor bizonyság arra is, hogy a szlovákiai magyarság óriási morális erő birtokában van. Hiszen ebből a földreszorítottságból, ebből a vert helyzetből egy-két évtized alatt létrehoztunk egy működő és életképes nemzetiségi intézményrendszert, a Csemadokot, színházakat, könyvkiadókat, szerkesztőségeket stb. — s olyan mezőgazdaságot, amely Csehszlovákia élelmiszer-ellátásának kétharmadát biztosította. Vagyis — úgy tűnt — a hatvanas évek közepére utolértük önmagunkat. Hanem a beneši földarabolási stratégia csak látszólag szünetelt. A csehszlovákiai magyarság zöme — mintegy 80 százaléka — a déli agrárzónában él és dolgozik. A szövetkezetek létrehozásával a korábban jól működő parasztgazdaságokat felszámolták, s a magyar parasztságot lényegében a jobbágyszintre szorították vissza. Ugyanakkor — az ötvenes évekről van szó — a reszlovakizált magyarok gyermekei még nem járhattak magyar iskolába. (1960 után hallgatólagosan már ezt lehetővé tették.) Ám a magyar tanítási nyelvű iskolákban a magyar történelmet nem tanították. E négy évtized alatt egyetlen diszciplína, az irodalomoktatás nyújthatott ilyen-olyan tartást, nemzeti tudatot csupán a felnövő ifjúság számára. A nemzetiségi élet visszaszorítására a csehszlovák politika az iskolai oktatáson kívül egyéb módszereket is alkalmazott. Az egyik az 1960-ban végrehajtott területi átrendezés volt, amelynek következtében három nagy kerületet alakítottak ki oly módon, hogy minden kerület szlovák többségűvé vált. A járások átszervezése is hasonló elvek alapján ment végbe. Ennek következményei a közigazgatásban, gazdaságban, oktatásügyben egyaránt negatív hatással voltak a magyarságra. Az egykor jól prosperáló kisvárosokat ezek az intézkedések elsorvasztották. Hasonló átrendezést hajtottak végre a települések és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek viszonylatában is. A felnövekvő nemzedék jövője szempontjából azonban a hetvenes évek elején meghirdetett iskolaintegráció jelentette a fő veszedelmet. Ennek keretében 1970 és 1985 között több mint 240 magyar kisiskolát számoltak fel. Ugyanakkor szinte teljesen leépítették a magyar pedagógusképzést. így értek bennünket azok a változások, amelyek négy évvel ezelőtt söpörtek végig Közép-Európán. Nagy helyzettévesztés volna azt hinni, hogy ebben az új kvázidemokratikus világban a nemzetiségekkel szembeni szlovák magatartás valamit is változott. Az ország kettéválása a szlovák nacionalizmust újjászülte, s maradt a régi-új ellenségkép): a magyarság jelenléte. Ránk oktrojáltak egy felemelő nyelvtörvényt, kizárták a magyar népességet a restitúcióból, s élnek tovább a beneši dekrétumok. Ha mindezt tudva feltesszük újra a kérdést, hogy ma milyen lehet a szlovákiai magyarság magyarságtudata, bizony a kérdésre még megközelítően sem tudunk hiteles, netán megnyugtató választ adni. Egy azonban bizonyítható tény: ha egy népcsoport, amelyet ilyen hetven év alatt nem lehetett megsemmisíteni, az egyedeiben s egész közösségében hordoz valami olyan erkölcsi többletet, ami által képes volt és képes lesz továbbra is megőrizni önmagát. Szerintem a nemzettudat lényege a valahová tartozás folyamatos birtoklása. Azt hiszem, ennek a tudása és minden korban való megújítása adja a megmaradáshoz szükséges erőt, kitartást és bölcsességet. Gál Sándor Illusztrációs kép: Prikler 14 A HÉT
