A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-25 / 13. szám
LÁTOGATÓBAN Bölcsesség és derű Beszélgetés Lauko Dezsőné kórházi pszichológussal Illyés Gyula írja Kháron ladikján című könyvében egy helyütt: "Az öregség száműzetés. Egy korszakból, amely főleg délelőttökből áll. Kiutasítás egy édenkertből; illetve kitévelyedés belőle merő figyelmetlenség folytán. Ezek az édenkertek... a történelem minden korszakában ötven-hatvan esztendő távolságra fekszenek az elbeszélés idejétől." Mindezt csupán azért idéztem, hogy a lentebb leírtakkal tagadni próbáljam a tagadhatatlan tényt, hogy az öregség valóban száműzetés. De hadd tegyem hozzá: nem mindenkinél. Lauko Dezsőné, Juci néni történetét nem csak az idősebbek figyelmébe ajánlom. Úgy hiszem, a később születettek is tanulhatnak, okulhatnak belőle. A most már hetvenegy éves Juci néni (mert így ismerik őt a legtöbben, főleg a pozsonyi magyar iskola hajdani diákjai) pedagógustársával, Mikus Annával nyugdíjba vonulásuk után gondoltak egy nagyot... Hogy mit, mosolyogva mesélte el nekem pozsonyi otthonában Juci néni. Élete talán legnagyobb "kalandja" volt az a néhány esztendő, amelyet az iskolából történő nyugdíjaztatásától a második nyugdíjazásáig (1994 január) átélt. — A nyugdíjba vonulásom után az első két évet az unokáimmal töltöttem, kicsik voltak, sokat kellett segítenem. Azután valahogy hiányérzetem támadt, úgy gondoltam valamit tennem kellene még, valami hasznos, értelmes dolgot, ami engem is érdekelne, s amire eddig nem volt időm. A legfontosabb természetesen a család, ám azon túl szükség van még valamire, ami az embert leköti, foglalkoztatja. Emlékszem, egy Vöröskereszt által szervezett kiránduláson beszéltünk Mikus Annuskával először arról, milyen jó volna továbbtanulni. Az elhatározásunkat tett követte, végigjártuk a minisztériumokat. Eredetileg ugyanis Budapesten szerettünk volna tanulni, ám kiderült, hogy nemcsak igen költséges vállalkozás lett volna, hanem egyszerűen lehetetlen. Végül aztán sok-sok utánajárás és kilincselés után a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán sikerült elintéznünk, hogy rendkívüli diákokként felvegyenek bennünket az egyetemre. — Természetesen megvolt az elképzelés, hogy milyen szakon lenne jó tanulni... — Pszichológiát akartunk tanulni... — Ez egy régi álom, elképzelés volt? Vagy az évek során alakult ki önben, miután olyan sokat foglalkozott a gyerekekkel az iskolában? — Annuska eredetileg szociológiát szeretett volna tanulni, de végül a pszichológiánál kötöttünk ki. Engem ez rendkívül érdekelt, s azt mondtam, igen, erre hajlandó vagyok. Végül — mint említettem — fölvettek bennünket. — Az egyetemen nem ütköztek nagyobb akadályba? Nem nézték önöket egy kicsit "ferde szemmel", s nem kérdezték-e meg, hogy mit keres itt ez a két idős hölgy? — Volt néhány érdekes, tréfás esetünk... Kaptunk egy engedélyt, hogy részt vehetünk az előadásokon, vizsgázunk majd stb. Emlékszem, amikor megjelentünk az első előadáson, s bejött a tanár, hirtelen ránk bámult, hogy ez meg mi, de nem szólt semmit. Elmondta az előadását, s utána felrehívott bennünket, hogy ugyan mondjuk már meg, mit keresünk itt? Elmondtuk, hogy miről van szó, megmutattuk az engedélyt. Utána már semmi gondunk nem volt, mivel rögtön elterjedt mind a diákok, mind a tanárok körében a hír, milyen két új diákja van az egyetemnek. Nagyon kedves, helyes volt mindenki, bennünket mindig külön üdvözöltek... Egy másik tréfás történet... a pszichiátria tárgy keretében kötelező gyakorlaton vettünk részt a kórházban. Diáktársainkkal együtt nyomultunk be mi is az osztályra, amikor elénk áll egy orvosnő, s ránk ripakodik, hogy mi nem mehetünk be, mert nincs mit keresnünk ott. Diáktársaink persze nevetve mondták, hogy mi már három éve az évfolyamtársaik vagyunk. Egy kis magyarázkodás, huzavona után aztán kiderült az igazság. Szóval számtalan ilyen és ehhez hasonló élményemet mesélhetném el... Talán még egyet... Az első vizsgánk anatómiából volt. A tantárgyat előadó orvosnál kellett bejelentkezni a vizsgára. Ő miután levizsgáztunk, elárulta, hogy informálódott a tanulmányi osztályon, hogy mit csináljon ezzel a két idős hölggyel? Azt felelték, hogy nem tudják, csináljon velünk amit tud és amit akar. Mindenesetre a dolgok rendje és módja szerint levizsgáztatott bennünket, beírta a jegyeket. Mit mondjak? Nagyon szép időszak volt, kellemes. A diákokkal jól megértettük egymást, néha ma is találkozunk, és örülünk egymásnak. — Szóval beilleszkedtek a társaságba? — Igen és ők befogadtak bennünket, s ez is nagy dolog volt. — Kíváncsi vagyok arra is, hogy mondjuk egy anatómia vizsga előtt vagy más tárgy tanulásából kifolyólag nem kellett-e olyan gyakorlatokon részt venniük, amelyek két ilyen idős hölgy számára már nehezen elviselhetőek voltak? — Boncoláson is részt kellett vennünk, agyboncoláson, ami nagyon érdekes volt. Utólag is csodálkozom magamon, hogy nem lettem rosszul. Az egyetemi tanulmányaink során olyan helyekre jutottunk el, ahová sohasem sikerült volna. Mivel pszichológiát tanultunk, részt vettünk agyoperáción és számos más hasonló helyen megfordultunk. — Végül is négy évet végeztek el. Diplomát ugyan nem kaptak, ám átvehettek egy bizonyítványt, amely a későbbiek során lehetővé tette, hogy kórházban dolgozhassanak. Ha jól tudom, önök kórházi lélektant tanultak, s ennek megfelelő képesítést kaptak. Megmutatta a bizonyítványt, harminckét vizsgát és beszámítót "tettek le" a négy év alatt. E gyönyörű időszak után hová került? Egyáltalán hol tudta felhasználni mindazt, amit az egyetemen tanult? — Bevallom, fiatalkorom óta a pszichiátria érdekelt a legjobban. Sokat olvastam, az iskolában a gyermeki lelket tanulmányoztam észrevétlen. Mindig azt mondtam, úgy kell a gyerekekkel foglalkoznom, hogy később ne váljanak belőlük pszichiátriai esetek. En valóban őszintén szerettem a gyerekeket, olyanok voltak nekem, mint a sajátjaim. Rengeteget beszélgettem velük, ugyanis ezt mindig is fontosnak tartottam. — Fontos tehát meghallgatni az embereket, a gyerekeket is beleértve, s a későbbiek során munkájának a részét képezte az, hogy meghallgassa, s megértse őket. — Tudni meghallgatni valakit, fontos dolog. Később aztán, amikor a pszichiátriára kerültem, rájöttem, hogy valóban nagyon lényeges. A páciensek sokszor mondták nekem, de jó, Judit asszony, hogy elmondhattam önnek, hogy meghallgatott... Sokszor egészen banális, egyszerű dologról volt szó, ám a páciensek számára ez lényegesnek bizonyult. S ha az ember ezt tudomásul vette, odafigyelt (ez is egy fontos dolog, mert anélkül, hogy én tudomására ne hoznám, mennyire érdekel amint mond, nem ér az egész semmit). — Menjünk most egy kicsit vissza az időben... Az iskola befejezése után hová utalták, vagy hol szerzett állást, hol kötött ki? — A pszichiátriát az utolsó évben tanultuk, 6 A HÉT
