A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-25 / 13. szám
m EGÉSZ NÉPEMET FOGOM Gondolatok és tények az iskolai behatásokról Lassan csillapodni látszanak az idei beíratás körül csapott hisztériahullámok, és talán időt lehetne szakítani a még téliesen hosszan elnyúló estéken arra, hogy megvonjuk a mérleget az elvégzett munka, az érdekből hangoztatott vagy csupán önreklámozás céljából futtatott szavak, mondatok, felhívások és egyéb más — honi sajtónkban napvilágot látott — írások között, A szlovákiai magyarság zöme jóleső érzéssel konstatálhatta, hogy a még frissen feldíszített karácsonyfák árnyékában, az átlagosnál jóval többet foglalkozott mindenki az iskolai behatásokkal, és azon belül is a "magyar gyermek, magyar iskolába" gondolatkörrel. Aki figyelemmel kísérte a független, kulturális, közéleti avagy vidéki lapjainkban folytatott állóháborút, ahol jól oda-oda mondogattunk egymásnak, hol meg másnak, az igencsak jól érzékelhette, hogy kisebbségben élő nemzetrészünk magatartása az iskolaügyünket érintve a színskála összes színét kijátszotta újra, és egészséges nemzettudatunk siránkozásainktól átnedvesedett "lőporoshordóif valahol Nyizsnij Novgorodnál hagytuk ismét. Értetlenül álltam az érvek és ellenérvek áradatában, miközben azon gondolkodtam, hol rontottuk el? Vajon elégséges lesz-e a többségében már généiben görbülő gerinccel gubbasztó magyarjainknak, ha Justícia ama bizonyos serpenyőiben Árpádtól Kossuthig, Kölcseytől Petőfin, Aranyon, Adyn keresztül József Attiláig, saját nemzetünk történelmét, a több mint ezerévnyi valóságot tesszük fel százmillió rongyos korona ellenében? Nem győztek meg erről egyértelműen a széles palettán saját igazukat bizonygatva sorban álló féltékeny iskolaigazgatók, művelt pártelnökök, "csehszlovákmagyar" nemzetiségű szülők, elérzékenyült nagymamák, független újságírók és az alapítványok sem. Mert mi már csak ilyenek vagyunk. Nem hiszünk egymásnak, és ahelyett, hogy rendezni tudnánk végre közös dolgainkat, modellt állunk az "oszd meg, és uralkodj!" című, meóiari valóságképet festő piktoroknak. Az igazat mondd, ne csak a valódit! Persze politizálásunk összehangolásának, a független sajtónkban oly sokszor kifigurázott nagy nemzeti összeborulásnak van egy alapvető feltétele, mégpedig az, hogy az igazság kimondása és a politikai ballépéseink beismerése, nem képezheti az alku tárgyát. Mondom ezt azért, mert egyetlen napilapunk nagyrabecsült vezetőinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy ez az egyezség, a mai napig nem jött létre. Mert a függetlenségük leple alatt olyan szárnyaszegett ideológiák kiszolgálói, melyek nem képviselik a szlovákiai magyarság többségének véleményét. Nem volt ez másképpen a behatási kampány idején sem, amikor önmagukat hozva azokat szólaltatták meg először, akik szóban és cselekedetben a "legtöbbet" tették a magyar iskolaügyért. Talán mondanom sem kell, hogy A. Nagy László "tanévnyitó" felhívására gondolok. Az én izgága természetem olyan, hogy nem tudok egykönnyen felejteni, mégha azt a Magyar Polgári Párt egyes vezetői feltételezik is. A felhívás szövegének olvasása közben olyan érzésem támadt, hogy megint palira vettek bennünket. A tisztelt pártelnök úr figyelmébe ajánlom, hogy tessék már tanulmányozni, ki volt az a jeles képviselő, aki a volt Szövetségi Gyűlés FMK-képviselőjeként elsőként szólalt fel a komáromi Jókai Egyetem létrehozása ellen, amikor azt néhány magyar képviselő felvetette. Ha netán emlékezetkihagyásban szenvedne, úgy megsúgom, hogy az illető neve S betűvel kezdődik, és ándoreleonórával végződik. Mert ugye ha a gyerek magyar alapiskolába jár, majd magyar középiskolát végez, az lenne a logikus sorrend, ha magyar egyetemen vagy főiskolán fejez(het)né be a tanulmányait. Vagy ez már nem fér be az MPP liberalista eszmerendszerének keretei közé? Netán nehéz önkritikát gyakorolni? Talán még nem késő, és a szép, színes Napban, melyet már jó ideje többnyire ingyen osztogatnak, mert a kutya se veszi, akad egy kis eldugott sarok, ahol egy szamárfül alá elfér a lelkiismeret néhány szava. A jelenlegi 0,4 százalékos csúcsnépszerűségük talán elég ok lehet arra, hogy elgondolkodjanak politikájuk helyességén vagy időszerűségén. Júdáspénz vagy valódi segítség? Kis hazánk kis demokráciájában évek óta próbáljuk lekoppintani azt a fajta alapítványi, támogatási rendszert, amely az anyaországban már nagyon jól működik. Az alapítványok létrehozásával még nem is állnánk olyan rosszul, hiszen annyi van már belőlük, mint szitán a lyuk, csak az a baj, hogy szegények. Kivétel természetesen ezen a téren is akad, mert egyes alapítványok, azon túl, hogy már teljesítették küldetésüket, szorgalomfeladatként már csak a szlovákiai magyarság megrázkódtatástanának pszichológiájával foglalkoznak. Nem fogják kitalálni, hogy melyik magyar polgári pártunk neves képviselői töltenek be itt tisztséget? Ezzel ellentétben olyan alapítványokra, amelyek iskolaügyünkre is adnak némi támogatást, már régóta szükségünk lenne. Többek között ezzel a céllal jöttek létre az ún. Város és Vidék Alapítványok is. Az iskolai beíratások körüli bomba is akkor robbant, amikor az egyik, a Rimaszombat és Vidéke Alapítvány felhívással fordult a magyar szülőkhöz, hogy abban az esetben, ha gyermekeiket magyar iskolába íratják, nemcsak teljes egészében átvállalják a gyermek utaztatásának költségét, hanem még 200 szlovák korona egyszeri hozzájárulással is kisegítik az anyagiakban mostanság nem dúskáló szülőket. Mintha csak erre a jelre várt volna a magyarfaló újságírók hada. Beindult a gépezet, és a más, demokratikus országokban normálisnak mondható felhívást, a komáromi nagygyűlés előtti hisztériakampánnyá duzzasztották. Jozef Márkus úr Stanislav Bajaníkkal egyetemben, három műszakban munkálkodott azon, hogyan lehet ebből ügyet farigcsálni. A csúcsrajáratás a Matica berkeiben végül is sikerrel járt, mivel megszületett egy felhívás, melyben felszólítják az illetékes minisztériumot, hogy lépjenek fel a magyar iskolába íratás mellett agitálókkal szemben. Nem tudom, hogy Márkus úr milyen fellépésre gondolt a gumiboton, vízágyún vagy a krampampulin kívül, mert hatályos jogszabályokkal az ilyesmit megtiltani nem lehet, mint ahogy az ellen sem ágál senki, hogy a szlovák pedagógusok évtizedek óta házalnak a magyar falvakban, a magyar gyereket szlovák iskolába toborozva. Ami azonban a felhívás körüli huzavonában szomorú, az az, hogy a Matica mellett, a szlovákiai magyar szülők, pedagógusok és iskolaigazgatók egy része is félreértette az alapítvány kétséget kizáró jószándékát. Meglepetéssel olvastam dr. Csáky Károly Írását is (Új Szó, febr. 11.), aki "júdáspénznek” nevezi a felajánlott 200 Sk támogatást. Nem tudom elképzelni, hogy az általam oly nagyrabecsült helytörténész, iskolaigazgató ekkorát tévedhet, ezért cikkét nem a rosszindulatának, hanem inkább tájékozatlanságának rovására írom. Régi igazság az, miszerint teli gyomorral könnyű a szegénységről beszélni. Talán ideje lenne észrevennünk, hogy a dél-szlovákiai járásokban a magyarság körében sokkal nagyobb a munkanélküliség aránya, mint az országos átlag. Talán még nem késő észrevennünk, hogy lassan kisemmiznek bennünket saját szülőföldünkön. A jószándékkal adott "júdáspénz” is sokat segíthet azoknak, akiknek egyetlen jövedelmi forrásuk az állami segély. Hálás vagyok Kövesdi Károlynak, mert rögtön 2 A HÉT
