A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-18 / 12. szám
\ Új Mindenes Gyűjtemény 10. Bár a kiadók újabban inkább anyagi okokból, semmint esztétikai megfontolásból adnak ki puha kötésű könyveket, az Új Mindenes Gyűjteménynek kimondottan előnyére vált az olcsóbb — ám nem igénytelenebb! — kivitelezés, azaz a valamikori keménytáblás borító mellőzése: hiszen tulajdonképpen nem is könyvről, hanem folyóiratról van szó, amelynek most 10. kötetét veheti kezébe az olvasó. Végre! — mondhatjuk, mert aki az irodalmi élet híreit figyeli, tudhatja (annak idején az Uj Szóban is cikkeztek róla), hogy a kötet megjelentetése korántsem volt zökkenőmentes, sőt egy időben úgy látszott, hogy az Új Mindenes Gyűjtemény sorozata végérvényesen megszakad. Hál' istennek — és természetesen a Madách Könyvkiadónak —, ez nem következett be. De lássuk most már, mit is tartalmaz a Veres Géza összeállította 10. kötet! Öt társadalomtudományi dolgozatot, méghozzá neves szerzők, történészek — Szarka László, G. Kovács László, Molnár Imre, Szabó Károly és Fogarassy László — tollából, aki ezúttal "a csehszlovákiai magyarság történetének hét évtizedét járják körül”. Az idézőjelbe tett félmondat egyébként a kötet hátlapjáról került ide, s ha jól meggondoljuk, nem teljesen helytálló, hiszen például Szarka László tanulmányának már a címe — Állami és nemzeti integrációs tényezők a dualizmus kori magyarországi szlovák társadalom fejlődésében — is arról tanúskodik, hogy a kötet összeállítója a ki- és visszatekintést is fontosnak tartotta. Különben ”hét évtizedről" a következő három tanulmányban — G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939—1945); Molnár Imre: Kényszermagyarok (a Csehországba került magyarok II. világháború utáni történetének fejezetei); Szabó Károly: A magyar—csehszlovák lakosságcsere története dióhéjban — sem esik szó, a kötetzáró Fogarassy-tanulmány (Pozsony város nemzetiségi összetétele a 20. században) viszont nem a csehszlovákiai magyarság egészével foglalkozik. Az persze kétségtelen, hogy a kötetben közre adott tanulmányok "jelentős mértékben hozzájárulnak nemzeti önismeretünk gyarapodásához, a hazai magyarság történetének újragondolásához". Ez pedig nem kevés.-er-Korunk "Budapesten élek, bár Somervilleben lakom, /ahogy öregszem, a reggel beszéde révén/ egyre többet vagyok Budapesten." Ezeket a sorokat Kolumbán Miklós egy verséből idézem, mely az erdélyi Korunk '94-es januári számában olvasható. Az új évvel a Korunk szerkesztősége is valami újat kezdeményezett, s ez már ebben az első számban is nyomon követhető. A Korunk az 1994-es év folyamán "az identitástudat, regionalizmus és modernizáció fogalmi hármasságának jegyében az egyének és közösségek szintjén megvalósuló folyamatos párbeszédet tűzi ki célul maga elé" — olvashatjuk a folyóirathoz csatolt szórólap szövegében. A szerkesztők egyben felszólítják a szerzőket-olvasókat, hogy tartsanak velük ebben a vállalkozásban. A januári szám tehát ennek a '94. évi szándéknak-programnak az első eredménye. A benne olvasható esszék, tanulmányok a kettős sőt hármas identitással foglalkoznak, s ezek történelmi, társadalmi, szociológiai és pszichikai hátterére igyekeznek magyarázatot adni, nem hallgatva el az ezzel járó előnyöket sem (mert vannak). Józsa T. István esszérészletében, melynek címe: A homo transsylvanicus hármas szellemisége, egy kulcsfontosságú megállapítást találunk: az erdélyi ember "legfontosabb jellemzője, hogy nem hisz hazájában. (...) Erdély, az erdélyi magyarság időszakos (?!) magára hagyatottságában csak önmagában hihet”. írásában a mindent magába sűrítő erdélyi szellemiség kifejezés árnyalatait veszi számba. Dieter Müller az Erdélyből Németországba vándorolt szászok önazonosságának módosulásait, kényszerű átstrukturaiizálását elemzi. Jó érzés olvasni Gömöri Györgyöt, aki a XVI—XVII. századi vándorhumanisták utódának tartja magát. A kettős vagy többszörös identitás ugyanis a régebbi századokban egyszerűen nem volt probléma Európában, csak a XIX. században eluralkodó nacionalizmusok szorították vissza a többszörös identitással rendelkező embereket. Mint írja, magyar költő létére lengyel irodalmat tanít egy angol egyetemen, és "közlekedőcsatornáit" mindhárom irányban egyformán ápolja. Kántor Lajos esszéje, A nyelv folyosóján a szerző tavalyi amerikai útjának a lecsapódása. Az ottani élmények, események, találkozások hatására felidéződnek benne a régebbi keleti utazásai, találkozásai, az akkori politikai események, s mindez gondolatlavinákat indít el benne. Az ITT-OTT identitásépítő nyári táborban, amelyet az Amerikai Magyarok Baráti Közössége szervezett, az előadásokat és felszólalásokat hallgatva döntötte el, hogy egy teljes Korunk-számot a kettős (többes) identitásnak kellene szentelni. A Korunk első számában felvetett kérdések tőlünk, kisebbségben élő magyaroktól már helyzetünknél fogva sem lehetnek idegenek, s csak hasznunkra válik, ha elgondolkodunk rajtuk. (-bet) Játék — szavak nélkül A sok-sok amerikai tucatfilm után a valami másra vágyó mozirajongóknak végre kellemes meglepetést jelenthet az 1993-ban készült Piano. (The Piano) című ausztrál film. Úgy tűnik, hogy a 19. században játszódó szerelmi románc a filmszakma hozzáértőit is megihlette, ugyanis több kategóriában — a legjobb film, rendezés, forgatókönyv, kamera, női főszereplő stb. — Oscar-díjra jelölték, és persze az sem mellékes, hogy tavaly Cannes-ban épp ennek a filmnek ítélték oda az Aranypálmát. A fesztivál történetében először fordult elő, hogy a díjat egy nő, Jane Campion ausztrál forgatókönyvíró-rendező vehette át. Jane Campion csaknem öt éven át — természetesen kisebb-nagyobb megszakításokkal — írta a történetet. Ezzel a történettel is szeretett volna visszatérni Új-Zólandra, abba az országba, ahol a gyermekéveit töltötte, igaz, tízéves kora óta már Ausztráliában él. Ada (Holly Hunter) hatéves kora óta nem beszól, és már ő maga sem emlékszik rá, miért. A fiatal özvegyasszony házasságon kívül született kilencéves lányával, Flórával (Anna Paquin) Új-Zélandra érkezik, hogy feleségül menjen Stewart (Sam Neill) telepeshez, akit még soha nem látott. Régi emlékeihez mindössze egy dolog köti, a zongora (piano), ám a jövendőbeli férje megtagadja, hogy a nehéz úton a hangszert magukkal cipeljék a szárazföld belsejébe. Baines (Harvey Keitel), a szomszéd, engedve Ada unszolásának, elviszi az asszonyt és a kislányt a zongorához a tengerpartra. Megigézve figyeli Ada szenvedélyes játékát, miközben Flora a tengerparton táncol. Stewart elfogadja Baines ajánlatát, aki a pianóért földet ajánl fel neki. Az analfabéta Baines azonban nem azért veszi meg a zongorát, hogy játsszon rajta, s azt sem akarja, hogy Ada tanítsa. Azt akarja látni, hogyan játszik Ada. A férfi üzletet ajánl: Ada visszaszerezheti a pianót, ha kedves lesz hozzá. Minden egyes billentyűért adnia kell valamit — egy-egy ruhadarabot, egy kis szerelmet, egy kis szenvedélyt... A történet tehát egy szerelmi háromszöget vetít elénk, de nem csupán erről van itt szó. A nem mindennapi szerelmi dráma tele van titokzatos jelzésekkel, elhallgatásokkal. A néma Ada Flora és nélkülözhetetlen zongorája segítségével kommunikál a világgal. Amikor azonban a zongora már az övé, nincs kedve többé játszani rajta, a piano elnémul. Ada rádöbben, hogy tiszta szerelemmel szereti Baines-t. A férfinak küldött egyetlen billentyű gyönyörű, jelképes szerelmi vallomás — mintha Ada a szívéből küldene el egy darabot. A rendező Jane Campion a képi megjelenítésre építette fel a filmjét. A film valamiféle érdekes, sejtelmes, már-már mágikus légkörrel hat ránk, nézőkre. Persze nem kis szerepe van ebben az impresszionista láttatásnak — a kamerának (Stuard Dryburgh nagyszerű munkát végzett) és a vágásnak. Csodálatos képekben tárul elénk a gyönyörű, érintetlen új-zélandi természet, melyben csupán a maorik (őslakosok) hatnak zavartalanul, hiszen ők éppen olyan gyermekien tiszták, akár az őket körülvevő természet. A nagyszerű alakítást nyújtó színészeken kívül meglepően érett teljesítményt ad a kislányt játszó Anna Paquin. Ö a saját fantáziavilágával csodálatosan egészíti ki anyja világát. A tipikus amerikai happy end-es befejezést (amikor Ada a zongorával együtt beesik a tengerbe, de sikerül kiszabadítania a kötélbe gabalyodott lábát, és a felszínre úszik), én ugyan fölöslegesnek érzem, ám a Piano ennek ellenére kellemes, pihentető kikapcsolódást nyújt. Tóth Edit 18 A HÉT
