A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-18 / 12. szám
A DEMOKRACIA VITUSTANCA A győzelmi mámorban — 1848. március 17-én — elhangzott szavakat az események alakulása hamarosan megcáfolta. A diadal eufóriáját alig másfél év múlva a tragikus vereség fölötti kétségbeesés követte. A szabadságharc ellentmondásos, tragédiákkal terhes, ám minden komor árny ellenére is felemelő és dicsőséges fejezetének Kossuth lett a főszereplője, s hogy nem valamiféle félreértés folytán vált a roppant küzdelem szimbolikus főalakjává, azt aligha kell bizonygatnunk. Ő volt az ellenállás lelke s a győzelem szervezője; ezrek indultak szavára a szabadságharc zászlai alá, s a végveszély napjaiban is ő volt sokak számára a remény megtestesítője. Az 1849 májusában bekövetkezett orosz intervenció után azonban Kossuth Lajos sem változtathatott a harc kimenetelén. Négy nappal a világosi fegyverletétel után, 1849. augusztus 17-én örökre elhagyta Magyarországot. "Az én pályám hamarosan bevégződik a földön" — mondta, amikor a törökök — nagyhatalmi nyomásra — a kis-ázsiai Kiutahiába internálták. A bibliai próféták éleslátására lett volna szüksége, hogy megsejthesse a jövőt: az angliai és amerikai diadalutat, az emigránsok élén vívott küzdelmeket, a felszabadításra szőtt tervek, szövetségkeresések és hamvába holt remények jegyében eltelt tizenöt évet, s a turini remeteség végtelennek tűnő esztendeit. Az 1859-es olasz—francia—osztrák és a hét évvel későbbi porosz—osztrák háború még felvillantotta előtte a hazatérés lehetőségét, de Magyarországon már nem tört ki felkelés a száműzött kormányzó zászlaja alatt: az események menete a Habsburgokkal való kiegyezést meghirdető Deák Ferencnek adott igazat. Kossuth biztosra vette, hogy a "magát túlélt" Ausztriára a jövőben "okvetlenül bekövetkező megsemmisülés" vár, ezért a kiegyezést kezdettől fogva szenvedélyesen ellenezte. "Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!" — fordult Deákhoz az 1867 tavaszán közzétett híres Cassandra-levelében, ám a jelenről döntőkre Kossuth szavának már nem volt hatása. Aktív politikai pályája véget ért: továbbra is figyelemmel kísérte a hazai eseményeket, hozzászólt a dualista Magyarország bel- és külpolitikájának, gazdasági, társadalmi és kulturális életének számos kérdéséhez, látogatók seregét fogadta, s tekintélyével a nevét inkább csak dekorációként használó Függetlenségi Pártot is támogatta, de bele kellett törődnie, hogy alakja az őt körülvevő kultikus tisztelet ellenére — sőt részben épp emiatt — elragadó, ám sokak által anakronisztikusnak tekintett jelképpé vált; tapasztalnia kellett, hogy a Ferenc József alattvalóivá lett honfitársai egyre kevésbé értik meg azt, aki inkább az örökös számkivetettséget választotta, mintsem hogy az "aradi hóhérlatért" s megannyi más bűntettért felelős uralkodónak hűségesküt tegyen. Élete legvégén, utolsó írásában még egyszer vallomást tett történelmi szerepéről. "Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi, azért nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövendőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövendőnek neve: állami függetlenség". Csaknem egy évszázad kellett ahhoz, hogy Kossuth jóslata valóra váljék. G. KOVÁCS LÁSZLÓ A szlovák parlament képviselői — ki merné az ellenkezőjét állítani? — hagyománytisztelő emberek. Ennek tanújelét adták legutóbbi ülésükön is, amely történetesen farsang farkára esett. Ilyenkor szerte a világban karneválokat, nagy hejehujákat rendeznek, szegényebb vidékeken busójárást, csökhúzást, bőgőtemetést vagy éppen dőrejárást. Honatyáink és honleányaink semmiképp nem szerettek volna kimaradni ebből a nagy showból, annak rendje és módja szerint maskarába öltözve elszórakoztattak bennünket, szerencsétlen bámészkodókat egy kis "fársángi bohózattal”. Bemutatták nekünk, hogyan lehet hatalmon tartani egy már régóta kisebbségbe szorult kormányt — amelynek állítólag a napjai meg vannak számlálva —, s közben még azt is elvárták volna, hogy lelkesen megtapsoljuk a busók, a dőrék és egyéb alakoskodók ugrabugrálását is lepipáló produkciójukat. A kormányfő és bölcs kormánya már régóta kénytelen elviselni a heves bírálatok kartácstüzét, a parlamentben egymást érik az ellenzéki dörgedelmek és a kínos ügyeket feszegető interpellációk, ennek ellenére minden marad a régiben, fű nem hajlik, bokor sem rezdül. Persze aki ismeri az ország gazdasági helyzetét, az nem csodálkozik azon, hogy egyik ellenzéki pártvezérnek sem akaródzik beülni a miniszterelnöki bársonyszékbe. De akkor mire kellett ez a legutóbbi cirkuszi mutatvány? Meg kell buktatni a kormányt és ki kell írni az idő előtti parlamenti választásokat! — hangzott a jelszó, s a kiábrándult állampolgár egy pillanatra ismét reménykedni kezdett. Ám a szavakat nem követték tettek, legalábbis nem olyanok, amilyeneket joggal vártunk volna. A szlovák ellenzéki pártok kétségtelenül abban reménykedtek, hogy a DSZM parlamenti képviselői között akad elegendő bátor ember, aki szembefordul a vezérrel, és szavazatával megtámogatja az ellenzéket. Azt az ellenzéket, amelynek a magyar koalíció is a tagja ugyan, de sem Weissék, sem Čarnogurskýék nem tekintik igazán tárgyalópartnernek, s azzal egy percig sem számoltak, hogy beveszik majd az új kormányba. Elképzeléseikbe azonban hiba csúszott. A DSZM-ben kevesebb a bátor ember, és sokkal több a gyáva, mintsem gondolták, így ismét előállt az a régi képlet, hogy a magyar képviselők szavazatai jelentik a mérleg nyelvét. Ez módfelett kellemetlenül érintette a DBP-t és a KDM-t, sőt, Čarnogurský pártelnök egy nyilatkozatában el is szólta magát, amikor elpanaszolta ezt a szívfájdalmát. A bohózat egyik érdekes fordulata az volt, amikor az ország sorsáért annyira aggódó politikusok a magyar képviselőket okolták a kudarcért, azokat a képviselőket, akikkel egyébként igazából tárgyalni sem kívántak a további lépésekről. A jelenlegi szlovák politika legnagyobb tragédiája, hogy egyetlen nagy formátumú politikusa sincs. Vladimír Mečiar diktátori ambícióit nem könnyű féken tartani, ezt elismerem, de ha volnának olyan politikusok, akik nem csupán néhány napra vagy hónapra tudnának előre látni, hanem sokkal nagyobb időtávra is, akkor már megszabadulhattunk volna mindattól a veszélytől, amely ezt a megnyomorított szlovák demokráciát fenyegeti. Ilyen egyéniséget azonban hiába is keresnénk, így minden marad a régiben, sőt az idő múlásával egyre rosszabb lesz. Az előrehozott választások körüli parlamenti huzavona megmutatta a szlovák alkotmány számos gyenge pontját is. Érdekes módon senki sem emlékezett már arra, hogy épp a magyar képviselők voltak azok, akik annak idején rámutattak azokra a hiányosságokra is, amelyek miatt most előállt ez a patthelyzet. A demokrácia már huzamosabb ideje vitustáncot jár Szlovákiában, s egyre gyakrabban kell konstatálnunk, hogy a törvényszegés napi gyakorlattá vált. Nem csupán az indokolatlan leváltásokra vagy a privatizáció során tapasztalható visszaélésekre és machinációkra gondolok, hanem arra is, hogy az alkotmányban lefektetett elveket bárki, akinek csak egy kis hatalom is van a kezében, önkényesen értelmezheti vagy egyszerűen semmibe veheti. Mire e sorok napvilágot látnak, talán már tudni fogjuk, hogy lesz-e népszavazás azokról a kérdésekről, amelyeket a DSZM jogi végzettségű (!) korifeusai fogalmaztak meg. Már maga az a tény, hogy népszavazást lehet kezdeményezni a parlamenti képviselők párthűségéről tragikomikus, kivált ha meggondoljuk, hogy ennél sokkal nagybb horderejű ügyekről — az ígéretek ellenére — nem kérdezték meg az ország népét. Sajnos a köztársasági elnök is tanácstalan, s félő, hogy nem lesz eléggé energikus, amikor a nyilvánvaló jogsértés ellen kellene fellépnie. Megkérdezhetné ugyan az alkotmánybíróságot, talán sort is kerít rá, de érzésem szerint ebben sem lesz semmi köszönet: e tiszteletre méltó testület nem szívesen ártja magát a napi politikába. Eközben pedig az SZNP újsütetű elnöke, Slota úr már keresi a megfelelő helyet azoknak a bitófáknak, ahová majd — ígérete szerint — az önálló Szlovákia ellenségeit felakasztják... LACZA TIHAMÉR (Fotó: Prikler) A HÉT 3
