A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-11 / 11. szám
SZABADIDŐ Larry Sisner Senki sem élhet örökké II. Úgy rémlett, hogy Barbara élvezi az előállt helyzetet, habár erről nem beszélt. Akár egy megszállott szerencsejátékos, nemegyszer veszélybe sodorta magát, de baja nem történt. Egyszer, amikor nem volt odahaza, Martin elpanaszolta nejének, hogy az utóbbi időben nagyon feszült,,ideges, minden neszre összerezzen. Éppen a whiskyspohár után nyúlt, amikor zajt hallottak. Verával a ház elé siettek, hogy megnézzék, mi történt. Barbara abban a pillanatban szállt ki egy hatalmas gépkocsiból. — Tetszik? — kérdezte mosolyogva. — Ma vásároltam. Vera a szobájába rohant, és azonnal nekilátott a csomagolásnak. — Hova mégy? — kérdezte Martin. — Nem tudom. Bárhova. Minél messzebb ettől a háztól. Ez már tűrhetetlen. Egész életemben a testőre legyek, amikor minden porcikámmal a halálát kívánom?! — Várj, várj. Mit csináljunk? Mélyen egymás szemébe néztek, gondolkoztak egy picinykét, majd megszületett a pokoli terv. Egyszerű, de nagyszerű terv, vagyis tökéletes. Munkára fel — ajánlotta Vera. Barbara azon a reggelen sportruhába öltözött. Vasárnap volt, megyünk a szabadba. Piknikezni. Martinnal és Verával természetesen. Martin azonban most az egyszer másként határozott. — Ma nem tartunk veled — mondta Barbarának. — A Shadows erdőbe megyek — válaszolta Barbara. — Megnézem az öreg kőfejtőt is. Martin tudott erről az öreg kőfejtőről. Négy héttel ezelőtt a szakadék szélén kapta el Barbara karját. Máskülönben a tanti menthetetlenül belezuhan a mélybe. Martin a konyha küszöbén megpillantotta Verát. Az uzsonnát hozta. — Minden rendben? — kérdezte halkan. Vera bólintott. — Mindent úgy intéztem, ahogy megbeszéltük. A szokott ételkülönlegességek, de a doboz mélyén egy mérges kígyóval. Nagy nehézségek árán sikerült belecsempésznem. A küldemény megérkezett a nagynénihez. Barbara az előszobában várakozott. Mellette — legnagyobb meglepetésükre — az őrmester ácsorgott és szivarozott. — Az őrmester betért hozzám, hogy megnézze, minden rendben van-e — csicseregte Barbara. — Mivel sok a közölnivalóm, meghívtam a piknikre. Martin, add oda a dobozt az őrmesternek. Martin csaknem összeesett. Az őrmester vigyorogva nyúlt a doboz után. Vera ekkor megmentette a kínos helyzetet. — Tudom, hogy az őrmester szereti a szilvadzsemet — mondta gyorsan, szokatlan szívélyességgel. — Martin, vidd a dobozt az éléskamrába, és tegyél bele egy üveggel. Magukra maradva sápadtan meredtek egymásra. — Hol a mérges kígyó? — kérdezte Vera. — A szemétkosárban. — Nem sikerült. Valami mást kell kieszelnünk, méghozzá minél előbb, mert az a gyanúm, hogy hamarosan mindketten megőrülünk. Barbara ezután rászokott a dohányzásra. Vera azonnal akcióba lépett. Az ágyban való dohányzás könnyen tragédiát okozhat, nem is akármilyent, mondta. Egy ilyen "baleset"-nek Barbara is áldozatául eshet. — Ez az a bizonyos soha vissza nem térő alkalom — súgta Martinnak. — Ne sokat teketóriázzunk, mert időközben abbahagyhatja a dohányzást. Barbara a tévéhíradó utolsó kiadását rendszerint nem várta meg. Visszavonult a hálószobájába, vagyis tízkor már ágyban volt. Martin Verával pizsamában hagyta el a nappalit. A tanti szobájából egyenletes, mély lélegzés hallatszott. Nesztelenül besurrantak az ajtón, majd Martin a meggyújtott cigarettát elhelyezte a paplanon, ám mielőtt elhagyták volna a szobát, Barbara megszólalt: — Tehát így állunk? Meg akartok ölni! Először Vera nyerte vissza higgadtságát. — Megvárjuk a szobában, amíg telefonál az őrmesternek — mondta látszólag megadva magát. — Nem hívom az őrmestert. — Hogyhogy? — Nincs szükségem rá. Ti vagytok a legjobb testőreim. Olykor-olykor megpróbálkoztok ugyan valamivel, ám olyan ügyetlenek vagytok, aranyoskáim, de olyan ügyetlenek! Túljárok én az eszeteken, erre mérget vehettek... meg aztán remekül szórakozom, hehehe. A könyvtárszobában tartózkodtak, amikor a doktor lesétált a lépcsőn, és közölte velük, hogy Barbara tanti elhunyt. Az őrmester — Sally hívására — is megérkezett. — Uram — mondta Martinnak —, a nagynénije meghalt. Martin — most már egy aggastyán benyomását keltve — fáradtan legyintett, s csak ennyit mondott: — Tudom. — Nem akarnak vallomást tenni a halál okáról? — Nem. — A halál valódi okát majd az orvos, azaz a bírósági szakorvos állapítja meg. Mardint cserbenhagyta a nyugalma. — Őrmester, az isten szerelmére! 90 éves volt. Gondolom, nem lehet vitás, hogy természetes halállal halt meg. Elsorvadt, vége, elfújták a gyertyát. Én meg a nejem negyven esztendeje örökös rettegésben óvtuk a testi épségét, de amit ön mond, annak igazán semmi értelme. Az őrmester sunyin mosolygott. Már régen nyugdíjazták, de várt a maga nagy pillanatára. — Meglátjuk, uram — mondta távozóban —, majd meglátjuk! Az őrmester elégedetten hagyta el a házat. Amikor végre magukra maradtak, Martin Vera szemébe nézett, és megkérdezte: — Beadtál neki valamit? — Nem értelek... — Valami mérget, amitől... — Hova gondolsz, Martin?! — Megkönnyebbültem... — Valóban? Én nem. Honnan tudod, hogy nem vett be valamit? Ez rá vallana... 26 A HÉT
