A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-04 / 10. szám
ARANYKAPU Mese a kíváncsi békáról A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgóit a lánc, mikor leengedték a vödröt. Ebben az öreg kútban lakott három zöld kisbéka meg a mamájuk. A három kislány meg a három kisbéka egyformán kiváncsi természetű volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kisbékák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok, az aranyló napsütés felé. A kíváncsi kisbékák egyre tanakodtak, hogyan is juthatnának ki a kútból, hogyan is nézhetnék meg közelebbről a hívogató zöld lombokat, az aranyló napsütést. Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kisbéka: Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kvik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy a vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami. — Mi ez? Mi ez? — brekegett a három kíváncsi. — Aludttej — mondta békamama. — Leengedték, hogy jó hideg legyen. — Később majd felhúzzák? — kérdezte Kvak. — Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni az a három kislány odafent. — Utazzunk fel az aludttejjel! — kiáltott Kvik és Kvak. — Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! — szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kisbéka. Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén. Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomot az aludtej színén. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni. A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott: — Kisbékák, gyönyörű kisbékák! Hozzánk jöttek! O, de szépek! — Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizóny! A kisbékák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön; megbújtak az üveg aljában, ha vihar lesz! — monda a legnagyobbik kislány. Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósolnak? Zöld lomb helyett kis létra, aranyló napsütés helyett rabság vár rájuk? Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egyniásra pislantöttak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! — az aludttejes lábacskák máris a kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik meg KVak hazatért az öreg kút hűs mélyére. , A három kisláhy csalódottan bámult utánuk. — Gyáva bélrak! — mondta a legnagyobb kislány. — Talán a mamájuk hívta őket haza — vélekedett a középső. — Vagý a testvérkéjük — így gondolta a harmádik. BARTÓCZ ILONA SZÍNEZD KI! 1. világoskék, 2. sötétkék, 3. zöld, 4. barna, 5. narancs — ■ PERRAULŤ A kutya, a kakas meg a róka Világot látni indult a kutya a kis kakassal. Mentek, mendegéltelc, s estére egy odvas, nagy fához értek. A kakas egy ágon ütött tanyát, a kutya bebújt lent az odúba, így töltötték az éjszakát. Alighogy virradni kezdett az égbolt, a kakas fölébredt és kukorékolt. A róka meghallotta ezt, s loholt a fához egyenest. "Ó, be szép volt, drága barátom — így hízelkedett —, megbocsásson: nincs több ilyen hang a világon! Ha karom odáig föléme, megölelném szívesen érte. Boldog volnék, ha lejöhetne, hadd szorítanám a szívemre!" A kis kakas átlátott a szitán. "Örülök, hogy tetszett a muzsikám — mondta, s magában hozzátette: Ám kakashúst mégsem eszel ma, komám! Majd hangosan folytatta: — Mi se könnyebb, mint hogy lemenjek, ha ez öröm önnek; csak arra kérem, szóljon a kapusnak, nyisson ajtót, hogy mihamar kijussak." A róka bezörget. A kutya nyomban fölébred. Kinéz, a rókára horkan. Ökelme hátrál, rémülten szalad, de a kutya az irhájába kap, és olyan jól ellátja a baját, hogy meg se nyikkan többet a gálád.
