A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-11 / 7. szám
HÍRMONDÓ Mindennapi... A ki ísm erIh etetIen íotÓ'Iíatona Kiállítás a Humanitárius központban Nyithatatlan zárak... ? Tóthpál Gyula teljesen megbízhatatlan, kiszámíthatatlan ember, mindig mást csinál, mint amit elvárunk tőle. Egyszóval: művész. Elég régen ismerem ahhoz, hogy egyáltalán ne tudjam: kicsoda. Realista riporter vagy szimbolista fotóművész? Ha jól emlékszem 1959-ben láttam először. Ott ültünk a perbenyiki gimnázium végzős növendékei között, mi "ötvennyolcas" növendék költők, s egyszer csak megjelenik előttünk egy nyúlánk, szőke fiatalember, s szavalni kezdi a verseinket. Méghozzá nem is rosszul. No, mondtam magamban, ezt is megfertőzte már a költészet, kár érte...! S mint várható volt, nemsokára meg is jelent köztünk Pozsonyban, ám nem verseket hozott, hanem csak úgy köZene... rüljárt bennünket, nyakában ütött-kopott fényképezőgéppel. Egy ideig valamilyen főiskolára járt, de nem nagyon tetszett neki. Esténként be-bejárt hozzám sakkozni az A Hét szerkesztőségébe. Egyformán (nem) tudunk sakkozni, de azért játszottunk a végkimerülésig, hajnaltájt már egyikünk sem tudta, ki, milyen színű bábukkal játszik... Rengeteget tudott (s tud) beszélni. I Főleg a fotózásról beszélt, ami akkor engem egyáltalán nem érdekelt. De egy bizonyos idő után kezdte mutogatni a fényképeit — csak amúgy viszonzásul, én tudniillik a verseimet olvasgattam neki — s ekkor meghökkentem. •E S ez a meghökkenés tart a mai napig. Tóthpál fényképei ugyanis különböztek s különböznek a köznapi fotóktól. Volt már egy sor kiállítása. Az első — ha jól emlékszem — a hajdani Kultúrny život szerkesztőségi folyosóin. A szlovák sajtó szinte ajnározta őt. A magyar — s ez jellemző ránk — akkor még alig vett róla tudomást. Pedig időközben ezüstdíjat nyert egy berlini fotókiállításon, 554 fotós között a második lett. Magyarországi (tatai) kiállítását Csoóri Sándor nyitotta meg, s egyebek között a következőket mondotta róla: "...két, találomra kiválasztott fotó is elég ahhoz, hogy megértsük: Tóthpál Gyula képein semmi sem azonos önmagával. A bábumanökenek a kirakatban nem egyszerűen csak próbabábuk, hanem a halál csúfondáros utcalányai. Egy magányos, férfi világát lemosolygó fatündérek. És a vasúti kocsiban hegedülő rokkant sem csak egy közönséges koldus vagy zenész. Vele a háború utazik a vonaton. A Don-kanyar halott katonái. Temérdek aknavágta seb, mint elüszkösödő tulipánok. Ráadásul a hallgató és emlékező férfiutas homlokráncaiban az elveszített hazák is ott utaznak." Dobos László írta 1988-ban az Irodalmi Szemlében: "... (Tóthpál) Színes albumot jelentetett meg a Csallóközről. Sajnos, a Madách Könyvkiadó határozatlansága miatt csak szlovákul. A fotóművészet mostoha sors is, sokára nyílnak meg előtte a nagy fakapuk. S a mostohagyermek keserű szájízét csak olyan megszállottsággal lehet ellensúlyozni, mint ahogy Tóthpál Gyula teszi dolgát: menni, menni, ha szembe fúj is a szél, ha ver is az eső: megörökíteni életünk értékeit, hogy ne legyen szegényes szellemi életünk asztala... üzenjük kultúránk korifeusainak: becsüljük meg értelmünk s tehetségünk gyümölcseit, mert minden megtermett érték önbecsülésünk, önismeretünk jele, mértéke — megtartó erőnk." SE 1970-ben Prágában volt nagy sikerű kiállítása. Azóta jó sok víz lefolyt a Moldván, meg emitt a Dunán is, mint mondtam, Tóthpál számos helyen kiállította fotóit, egyrészt idehaza, Pozsonytól Királyhelmecig, s Magyarország több városában (legutóbb Győrött), s mindenütt szép sikerrel. Most épp Bősön rendezett kiállítást, mégpedig a Humanitárius Központban, a volt Jugoszláviából menekülteknek ajánlva; hogy miért épp nekik, és hogy egyáltalán, hogy jutott eszébe ez a gondolat, Tóthpál Gyula a következőket válaszolta: — Megtudtam, hogy Bősön mintegy hétszáz felnőtt boszniai menekült él, rádióból, tévéből, újságokból nap mint nap értesülhetünk arról, milyen borzalmak elől menekültek el hazájukból. Mivel én már megéltem a második világháború végét, az itteni magyarok jogfosztottságát, üldöztetését, marhavagonokban történt deportálását, átéreztem ezeknek a boszniai földönfutóknak a helyzetét, s a magam módján megpróbáltam némi örömet vinni sivár életünkbe. Sikerült-e, nem tudom... Én úgy vélem, sikerült. Ismerem Tóthpál képeit, néhányat naponta látok bekeretezve szobáim falain. Költészet ez, a fény és árnyék költészete. S a jó költészet senkit sem hagy közömbösen, még ha drámai, megdöbbentő mondanivalót fejez is ki. Saját magáról így vall Tóthpál Gyula: "... fotó-katona vagyok, vizuális közlegény; szuronyom a teleobjektív, a vér pedig a gondolat. Fotóimról miért is kellene vallanom? Hiszen a göcsörtös fa bizarr árnyalatait talán a csillagok és szupernóvák értelem után vágyó káosza simítja fotópapírra." A bősi kiállításon, amely a Megértő fókuszok címet viseli, mintegy száz művészfotó látható, Tóthpál Gyula legjava termése. A kiállításnak két támogató-rendezője van: a Csallóközi Múzeum (dr. Mag Gyula) és a Barátság Kft. (dr. Varga Zoltán). Rajtuk kívül még tíz olyan szponzorra lelt Tóthpál, melyek kisebbnagyobb mértékben támogatták fotóinak kiállítását. ZS. NAGY LAJOS 8 A HÉT
