A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-23 / 30. szám
EGTAJAK Veijo Meri A mell A keskenyvágányú vonat jellegtelen tájon keresztül döcögött. A sínek között hitvány fű tengődött, oldalt, fenyőfák sorakoztak. — Jaj de őrültnek érzem magam. Egészen úgy, ahogy mások mondhatnák rólam némi túlzással — sóhajtott az asszony, és abban a pillanatban megriadt, mivel a töltés mellett fölnyúló nyírfa ága az ablakhoz csapódott, és végigsúrolta a vagon falát. A vonat egy kerek tó partján haladt. A víz olyan közel ért a töltéshez, hogy a vonatablakból egyéb nem látszott. A férfi csíkos csomagolópapírba kötött könyvet olvasott. A kocsi annyira himbálózott, hogy tekintete minduntalan le-föl siklott a lapon, néha a könyv mellé esett. — Az istenit! Ebből sem lesz semmi! — bosszankodott a férfi, előhúzta táskáját a pad alól és beletette a könyvet. Ezután mereven előrenézett a vagon ajtajára. Téglalap alakú ablaka volt, amelyen át csak az előttük haladó vagon táncoló tetősarkát láthatta. A vagon időként úgy megrándult, mint egy kificamult csukló. Alig akadt utas. 12 A HÉT Balra az ajtó mellett nagy, fekete vaskályha terpeszkedett. Bádog füstcsöve a tetőt támasztotta, amely a füstcső körül kormos volt. Egyszer csak a vagon mindkét oldalán az ablakon keresztül távolodó fákat, kerítésoszlopokat, sziklákat, pajtafalakat pillantott meg. A tenyérnyi mezőn kisgyermek bukkant fel, kaviccsal hajigálta a vonatot. — Nyolcvan kilométer három óra alatt! Biciklin majdnem ugyanilyen gyorsan mennénk. Kocsit kellett volna vennünk! — De hisz itt annyi a megálló — nyugtatta az asszony. — Mindenesetre három órát tart. Ráadásul a gyomrom sincs rendben. — Talán van itt W.C. — Biztos lehetsz benne, hogy nincs, de esetleg megállítják a vonatot, ha szépen kéri az ember. A vonat ismét állomásra futott be. A civil ruhás állomásfelvigyázó hatalmas tejeskannát cipelt a hátsó vagonhoz. A kanna teteje alá vajcsomagoló papírt tettek tömítésnek. Egy ötven év körüli parasztember lépett a kocsiba. Megállt egy pillanatra a folyosón, és szemügyre vette őket, majd letelepedett az aszszonnyal szemben az ablak mellé. Komolyan végignézett rajtuk, és tenyerével dörzsölhette az arcát. — Meleg van — mondta. — Persze, hogy meleg van, ha júliusban is gyapjúpulóvert visel — válaszolta a férfi. — A gyapjúruha szigetel — jegyezte meg az asszony sietve. — Egyformán jól véd a melegtől is, a hidegtől is. A parasztember az asszonyt bámulta. A nő rövid ujjú fehér blúzt és szűk fekete szoknyát viselt, amely nem takarta el a térdét, húsa fehérlett nylonharisnyáján keresztül. A bőrén közveltenül egymás mellett néhány piros petty virított. A férje fehér inget, barna nyakkendőt és világosbarna öltönyt hordott. A negyvenes években járhatott. Az asszony fiatalabbnak látszott. — Mennyi ott a tehén, pedig a legelő teljesen kiszáradt — szólalt meg az asszony. — Van bizony tehén, jócskán — felelte a gazda, miközben az asszony térdét bámulta. — Száraz és meleg idő járja, a teheneknek nincs mit legelni. — A maga tehenei? — érdeklődött a nő. — Nem az enyémek. Az asszony kissé beljebb húzta lábát a pad alá. A férj a felesége profilját nézte, orrlyuka és környéke élénkpiros színben játszott, amikor a fény ráesett. — Ideadnád nekem azt a kendőt? — kérte az asszony. A férfi előszedte a kendőt a polcra rakott nyitott szatyorból. Az asszony az ölébe terítette, úgy, hogy térdét eltakarja vele. — Heikki, mikor érkezünk meg? — kérdezte a nő. — Az ördög tudja, megórkezünk-e valaha is. Ilyen iramban! — Hehehehe — nevetgélt a gazda, és most az asszony mellét bámulta. A nő észrevette és elpirult. Hosszú csend támadt. A vonat állomáshoz érkezett. Az ajtó üvegablakán valaki bepillantott, de senki sem szállt be. — Ha még tovább tart ez a meleg, a szőrmesapkát se lehet kibírni — mondta a parasztember váratlanul. A másik kettő meg sem nyikkant. — Van magának gyereke? — Nincs... — felelte az asszony zavartan. — Azaz egy van... A férj szivart vett elő és rágyújtott. Aztán ismét csak a táncoló tetősarkot bámulta az ajtó ablakán keresztül. Az asszony ösztönösen blúza kivágására pillantott. A gazda kinyújtotta a kezét, megfogta az asszony mellét, egy pillanatra rajta tartotta kezét, aztán visszahúzta. Dermedten ült, tenyerét térdén nyugtatva. A férj felpattant. A nő sírva fakadt. — Nyugodj meg! Maga pedig jöjjön át velem a másik kocsiba. Ez a férfiak dolga.
