A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-16 / 29. szám
AMIRŐL BESZÉLNEK Bizonyára a legtöbb ember nagyon meglepődött ama hír hallatán, hogy Magyarországon több ezernyi hektáron sáskahadak garázdálkodtak és szinte fú sem maradt utánuk. A sáskajárás meglehetősen ritka esemény mifelénk, legutoljára talán a huszas években volt megfigyelhető. (Ennek számos oka van, de a legfontosabbak közé a rendszeres földművelés, a mocsarak lecsapolása és a változékony időjárás tartozik...) Talán meglepően hangzik majd, de az egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendjébe tartozó sáskák (Caelifera) alrendjének mintegy 10 ezer faja él a Földön, s közülük kb. 70—80 faj él Közóp-Európában. A legtöbb sáskafaj jámbor teremtés, magányosan ól és semmiképp nem illik rá a "rettenetes" jelző. Akad azonban néhány faj, amely időnként hatalmas seregbe verődik és felkerekedik, hogy letaroljon maga körül minden növényt. Néhány éve Afrika egyébként is sokat nélkülöző térségéből érkezett a drámai jelentés a falánk sáskák irdatlan nagy kártevéséről, de arrafelé az ilyesmi nem tartozik a szokatlan események közé, hiszen már a Biblia is említi a vándorsáskát, mint az isteni büntetés egyik végrehajtóját. Joggal fölvetődik tehát a kérdés, hon nan kerültek Magyarországra a pusztító sáskák? Mielőtt erre válaszolnánk, néhány ténnyel kell megismerkednünk. A sáskák kizárólag növényekkel táplálkoznak, általában szeretik a meleg és párás klímát, s ha a körülmények kedvezőek, gyorsan szaporodnak. A hűvösebb éghajlati viszonyok között életciklusaik lelassulnak, a petékből hosszabb idő után kelnek ki a lárvák, amelyek 5—6-szori vedlós után érik el az imágó-állapotot. A nőstény többnyire a talajba rakja a petéit, de akad néhány faj, amelynek petéi különböző növényeken vészelik át kikelésig az időt. Mivel a természeti adottságok csak ritkán ideálisak a peték érése szempontjából, ráadásul számos más élőlény szívesen lakmározik a védtelen petékből, a felnövő sáskapopuláció egyedszáma nem éri el a "kritikus" értéket. Kivételes esetekben azonban előfordul, hogy a sáskák felszaporodnak, a magányos formák (ezt a szakemberek solitara fázisnak nevezik) összeverődnek és utódaik már viselkedésüket, de olykor külalakjukat tekintve is különbözni fognak szüleiktől, ún. rajkópző formává alakulnak ■m: át (ezt a szakirodalomban gregaria fázisnak nevezik). Ezek a sáskák kizárólag csapatokban élnek és egymást ingerelve vándorlásra kényszerítik önmagukat. Gyakran már a sáskalárvák is vándorolni kezdenek, s mivel általában nem tudnak repülni, előrehaladásuk jóval lassúbb és könnyebb ellenük védekezni is. A repülő sáskák napi előrehaladása 30—50 km, de megfigyeltek már olyan csapatot is, amely 300 km-re is eljutott, sőt kedvező széljárás esetén 1000— 1500 km távolság megtételére is képesek ezek a falánk rovarok. Egy-egy sáskasereg nagysága néha megdöbbentő. A 700—3000 millió egyedet számláló, 5— 12 km2 kiterjedésű csapat nem ritka jelenség, de láttak már 35 milliárd egyedből álló, több mint 200 km2 kiterjedésű, 50 ezer tonna tömegűre becsült hadat is, amelynek a táplálékigénye iszonyatos: minimálisan 300—500 ezer tonna! Általában egy-egy sáskaimágó élete folyamán a saját testsúlyának a tíz—tizenötszörösét fogyasztja el. Az imént elmondottak elsősorban az afrikai vándorsáskára (Schistocerca gregaria) vonatkoznak, de a sáskajárás Közóp-Európában sem csupán érdekesség, hanem komoly csápás. Az elmúlt évszázadokban a Kárpát-medencében több alkalommal is felbukkantak a Földközi-tenger, illetve a Fekete-tenger felől érkezett sáskahadak (nevezetesebb dátumok: 1336, 1475, 1541, 1544, 1693, stb.). Ezek iszonyatos pusztítást vittek végbe, nem csoda ha egyik-másik feljegyzés szerint az emberek már-már a világvége eljöttét látták bennük. A Magyarországon most pusztító marokkói sáska (Dodostaurus maroccanus) először a múlt században, 1888-ban tűnt fel errefelé, s utoljára 1925-ben mutatkozott pusztító módon. Mai kissé váratlan és meglepő megjelenése valószínűleg a huzamosabb ideje tartó meleg időjárással és szárazsággal függ össze, valamint azzal a ténnyel, hogy a mezőgazdaság válsága miatt egyre több helyen nem végeznek kellő talajművelést, nagyobb T Afrikai vándorsáska (Schistocerca gregaria) Marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) földterületek parlagon maradnak, s a talajba lerakott sáskapeték az átlagosnál jóval nagyobb számban kelnek ki, s a felszaporodott sáskapopuláció következő nemzedékei már a rajképző formákat képviselik. Valószínű tehát, hogy ez a mostani sáskajárás helyben alakult ki és nem külföldről érkezett "látogatókról" van szó. A védekezés nem könnyű feladat. Hajdanában a parasztember a sáskalárvák seregét egyre keskenyebb vászonkerítések közé terelte, egy nagy gödör irányába, ahol aztán elpusztította őket. A sáskahad elpusztításának egy másik eszköze a sáskairtó gép volt, amelyet lovak húztak és amely drótkeféi segítségével összeterelte a sáskákat, majd a gép súlya agyontaposta őket. A mostani sáskajárás ellen valószínűleg a vegyszeres védekezés lesz a leghatékonyabb. LACZA TIHAMÉR
