A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-24 / 52. szám
Egy mókamester vadásztarisznyájából... A nyulat forrázni kell SZABADIDŐ Az éjszaka kopogósra fagyott föld kezdett fölengedni, amint a Nap emelkedett az égen. Egyre nehezebb, fárasztóbb volt a járás az ekehasította, domborodó rögökön. Délre már tízkilónyi sártalpakat cipeltek a vadászok, de nem zsörtölődött senki, mivel bőven ugrott a nyúl, és a csenderesekből röpködtek a napsugarakban csillogó fácánkakasok. Feri bácsi is konokul tartotta a tempót a fiatalokkal, és becsülettel, eredményesen lőtte az irányába száguldó nyulakat, amelyek ugyan a sár miatt egyre veszítettek száguldásukból. Hűséges jószága, a zsemlye színű magyar vizsla is pörgött szaporán, apportírozta az elejtett nyulat, sőt az eligyekvő, megsörétezett nyulak is rendre a hajtó gyerek kezében kötöttek ki. Dohogott magában a hajtó a megterhelés miatt, de azért büszke volt rá, hogy szaporodik körülöttük a zsákmány. Feri bácsitól balra Géza, az újdonsült vadász buzgólkodott, és "sörétokádóját" szaporán kezelte. Pufogtatott, duplázott, de a zsákmány minden őszinte igyekezete ellenére sem akart gyarapodni. A kör végén Feri bá’ félrehívta Gézát, és nagyon halkan, bizalmasan az alábbiakat suttogta a piruló vadász fülébe: — Géza öcsém, rólad külön "szakmai konferenciát" lehetne tartani, mert hiába akarod aprítani a nyulat minden erőddel, de sajnos csak aprítod eredménytelenül. Már Vihar kutyám is unja a dolgot, mert ha végül mégis sikerül valami, akkor neki akad dolga a megpuskázott, megsörétezett nyuladdal. Ne lövöldözz messzire, várj türelemmel és rendesen tarts elé a keresztbefutó tapsifüleseknek! Csak a kocavadászok lőnek hebehurgyán! A következő körben a korrekt tanács hatása némileg megmutatkozott, és a megpirongatott vadász egy keresztbe száguldó megbocskorosodott nyulat úgy lőtt kupán, mint az a vadászok nagykönyvében meg van írva. A nyúl rendesen karikában bukfencezett, majd elnyúlt a barázdában. — Látta Feri bácsi? Ezt filmre kellett volna venni! — örvendezett Géza és önfeledten a magasba dobta vadászkalapját. — Öcsém, ez valóban szép teljesítmény volt, de egy nyúl még nem nyúl, folytasd bátran tovább, majd a kör végén számolunk el! — őszintén lelkesedett az agg nimród, nem sajnálta a biztató szavakat, és elégedetten nyugtázta, hogy védence ért a jó szóból... Mire a vadászaton az utolsó puskadurranás is elhangzott, a napkorong a folyócska füzesei mögül intett búcsút a vadászoknak. A decemberi, kormos varjak magasan húztak a közeli kiserdő felé, de a fácánok még megszeppenve, megbújva vártak a gallyazásra. A teríték elrendezése után a vadásztársaság gyorsan szétszéledt, kocsikba ugrottak, és sebesen elhúztak a falu felé. Feri bácsi a gyalogosok közt maradt Gézával, vizsláját pórázra fogta, és az okos vadászeb nagy kutyabölcsességgel, türelmesen vonult gazdája mellett. Az öreg vadász törte meg a csendet: — Látod Gézám, így is szép a tél, de a behavazott táj az igazi! Régente a vadászatok után összeültünk, és megbeszéltük a történteket, emlékeztünk a régiekre. Most meg mindenki rohan haza, kapja a koncát és rohan, mintha az ördög kergetné — nyomatékül a vadász rántott egyet a vizsla pórázán, mintha az ártatlan jószág lenne a történtek okozója. — Az szép lehetett Feri bácsi! — sóhajtott fel Géza, de nem hangzott túl meggyőzően, mert az öreg álmélkodva végigmérte és lemondóan legyintett hatalmas kezével. — Ma egy versikét szerettem volna elmondani a nyúlról, amit nagyon régen még a vadászkeresztapámtól tanultam, és lám, lassan már nem lesz, aki meghallgasson, de talán nyúl sem lesz már akkorra, amiről a versike szól — dohogott az öreg. — Nekem miért nem mondja el, talán nem talál rá elég megfelelőnek? — szólt Géza őszintén, kissé önérzetesen. Az öreg bólintott, és belekezdett a tanításba. Mire a faluhoz értek Géza hibátlanul fújta a vadászrigmust: "Ember, farkas, hiúz, kutya, róka, menyét, görény, macska, bagoly, holló, sas és kánya. Minden ölyv, amely meglátja, szarka is a részét kéri, mind, mind meg akarja enni!" Feri bácsi portája elé érvén Géza búcsúra nyújtotta kezét, amelyet az öreg úgy fogadott el, hogy tanulékony barátját beinvitálta egy feketére, meg egy saját termésű pohárka borocskára. A meghívást nem illett visszautasítani... A bor mellé pogácsa is került, amelyet a ház asszonya melegen tálalt, és szeretettel kínálta a fiatal vendéget. Néhány perc után a hangulat kezdett felmelegedni, különösen Géza oldódott fel, és már harmadszor mesélte el a “kupán lőtt" tapsifüles történetét. Feri bácsi azzal próbálta lehűteni az elemében lévő vadászt, hogy a "megbum-bumozott", magasra tartott "bokrétával" galoppozó nyulakról és az elhibázott fácánokról is mondjon valamit. Gázát azonban nem lehetett zavarba hozni, elengedte füle mellett a célzásokat, és felszabadultan, gyermetegen kacarászott. Dicséretnek vett minden elmarasztaló bírálatot... Aztán váratlanul abbahagyta a mókázást, és megszólalt: — Mondja Feri bátyám, atyai tanító mesterem, maga hogyan nyúzza a nyulat? — Hogyan nyúzom? — nézett értetlenül a kérdezőre. — Igen, hogyan nyúzza? — Hát... Dehogyis nyúzom — mondta hamiskásan, majd folytatta —, Gézám én forrázom a nyulat, bizony forrázom — lendült bele huncutul —, és tompa késsel kaparom, koppasztom a szőrét. Tudod, mint a disznóét! Azután ki a belső részeket, és zsupsz be vele a kemencébe, azaz a sütőbe! Természetesen előtte jól befűszerezem, úgy ahogyan illik, a szájába almát dugok. — Forrázza és kaparja? — bámult Géza tétován, de aztán a homlokára csapott, majd elégedetten ismételgette, hogy már rég rájöhetett volna magától is a nyúlpecsenye készítésének eme módjára. Felálltak és magasra emelt pohárral koccintottak az új vadasételek örömére... Géza távozása után a ház asszonya döbbenten csóválta fejét, és korholóan szólt élete párjához: — Szóval forrázod és kaparod? Ez a fiú hitt neked és valóban forrázni fogja azt az elárvult nyulat! A meleg téli szobában beállt a csend. Az újdonsült nyúlböllért és szakácsmestert némi lelkifurdalás kezdte gyötörni, de nagyobb volt a tréfa iránti vonzalom ereje, önfeledten kacagni kezdett. A kacagás betegsége átragadt az asszonyra is, és szinte fuldokolva kapkodták a levegőt, könny szökött az öregedő szemekbe. A ház asszonya karjának felemelésével szakította félbe a megfiatalító, önfeledt, lelket csiklandozó nevetést: — Rögtön forralom a vizet, te meg aztán forrázod és kaparod! Keresd elő a tompa kést! Az öreg nimród döbbenten hallgatta asszonyát és a feje búbjáig elpirult, de aztán szemük összevillant, és ismét kacagni kezdtek, feledvén az öregséget, fáradtságot, az elszállt éveket, a hétköznapok súlyosbodó gondjait. Kint megkondult az öregtemplom estharangja, a hűséges vadászeb a tűzhely mellé vetett takarón egy pillanatra felemelte fejét, körültekintett, és elégedetten nyugtázta gazdája örömét. Motesiky Arpád
