A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-12-24 / 52. szám

FIGYELŐ Otelló Rendkívüli esemény S2inhelye volt 1887. február 5-én a milánói Teatro alia Scala. Ekkor került először nyilvánosság elé Giu­seppe Verdi utolsó előtti operája, az Otelló. E bemutató rendkívülisége abban rejlett, hogy leszámítva a Simon Boccanegra átdol­gozását, 16 évi hallgatás után lépett az akkor már 74 éves Maestro új operával közönsége elé. Ezen az estén és a megelőző próbafo­lyamat alatt, melyet maga az igényes szerző irányított, a második csellószólamot egy húszéves fiatalember játszotta, aki csak azért vállalta ezt a zenekari munkát, hogy magától az agg mestertől hallhassa irányító megjegy­zéseit. Ez az ifjú az akkor már karmesterkedő Arturo Toscanini volt. Az a Toscanini, aki aztán hatvan évvel később, lemezfelvételen örökítette meg az Otellót. Az Otellót megelőző hallgatás évei hosszúra nyúltak, s az Aida után a gazda­ságának élő Verdi már nem is szándékozott további színpadi mű komponálásával foglal­kozni, s az Arrigo Boitótól kapott Otelló-vázlat is asztala fiókjába került. Csupán 1884 végén, sok-sok célozgatás és nógatás után kezd az Otellóval foglalkozni, melynek szövegkönyve Shakespeare drámája alapján készült. Persze a nagy angol ötfelvonásos tragédiája szerteágazó cselekményével nem képezheti egy opera szövegkönyvét, sűrítés­re. rövidítésre szorul. Ezt a műveletet Verdi és Boito zseniálisan oldotta meg. Zseniali­tásuk lényege abban rejlik, hogy a Shakes­peare-mű Velencében játszódó első felvo­nását elhagyják, s a történés in medis rés a ciprusi viharral és Otelló győzelmével kezdődik, amihez Verdi a viharzenék egyik legcsodálatosabbikát komponálta meg. Boito további érdeme, hogy nyomatékot adott a dráma érzelmi és indulati vonulatának. Nem elhanyagolható Boito verselése sem, minden sora egyformán fontos Verdi szempontjából ez roppant lényeges, mert éppen a szöveg­könyv stílusa és felépítése tette lehetővé, hogy végleg szakítson a zártszámos opera­koncepcióval. illetve összegezze eddigi kom­­pozíciós vívmányait, s ezzel kialakítsa utolsó stílusperiódusának arculatát. Október közepén Verdi ezen remeke került 35 év után ismét a Szlovák Nemzeti Színház műsorára. Milan Ferenčik ötletes — csak azt a hajót, azt tudnám feledni! — és jól funkcionáló díszletkompozíciójában és Ludmila Városso­­vá nagyon szép és stílushü jelmezeiben a rendező, Miroslav Fischer elképzelései va­lósulnak meg. Koncepciója, amely nem is egy szépen megoldott beállítással büszkél­kedhet, lényegesen összefogottabb és cél­ratörőbb, mint a tavaszi Don Pasquale volt. Ám Fischer most sem tudja árnyékát átlépni, s jó néhány szertelen és önkényes momen­tummal bizonyítja, hogy ki az úr a háznál. Már maga a kezdet is ilyen, mely kimondottan szentségtörésként hat. Említettem Verdi csodás viharzenéjét, melyet Fischer túllicitál, s egy teljesen értelmetlen “mű előviharral", színpadi dörgéssel és villámok dkázásával teszi tönkre a zene minden szépségét és zsenialitását, amely önmagában lényegesen több, mint ebben a torz párosításban. A mű végén pedig, amikor fény derül Jago álnok gonoszságára — Shakespeare, Verdi és Boito ellenében a felelősségrevonás elől a rendező Cassio olcsó tőrdöfésével kiiktatja őt a cselekményből... A zenei betanítás Jonas Alexa munkája. Sajnos, ez a kompo­nens az előadás legsebezhetőbb pontja. Említettem már Verdi hangszerelő művésze­tét, nos, annak szépségéből vajmi keveset kapunk. Minden színtelenül, pontatlanul, feszültségmentesen szól, s így csupán egy mesterember rutinteljesítményét demonstrál­ja. Kovács Kálmán énekkara — bár tömören, de ugyancsak boglyosan hangzott. František Livora Otellója egysíkú. Már Jago első célzásaira robban, felér a csúcsra, s innen már sem dinamikában, sem kifejezésben nincs további fokozás, pedig még csak itt kezdődik a dráma. Az örmény vendég, Gurgen Ovszepjan mind énekben, mind játékban sokkal összetettebb portrét formál a hadvezérről és féltékeny mórról, bár szép, de világos hangja sem az az igazi hőstenor. A három Jago közül a legsztereotipebb Pavol Mauréry, a legmarkánsabb és leggonoszabb Richard Haan, a legizgalmasabb Martin Babjak. Jólfésültsége, "harmadikrichárdos" mozgása és kígyósimaságú alattomossága telitalálat, viszont sajnáltam, hogy gyönyörű és értékes lírai baritonját már most ezzel a súlyos drámai szólammal terhelik. Elena HoKková ugyancsak egysíkú portrét formál Desdemonáról, s főleg a kottahü éneklésre koncentrál. Ezzel szemben a jó irányba haladó Iveta Matyášová. ha teljesen beérik, ideális szeretője és szenvedőtársa lesz Otellónak. Cassio fontos szerepében a szimpatikus Simon Somorjai érzi jól magát. Varga József Fotó: Marenčinová A rovat postájából: Tisztelt Szerkesztőség! A "Háromszög" jeligéjű (megje­lent a 46. számban) olvasónak és levélírónak szeretném kifejteni véleményemet és egyben szeret­nék tanácsot adni: Leveléből azt vettem ki, hogy harmonikus családi életet él, ám mégsincs egyenjogúság a házas­ságában. Sajnos, azt nem írta meg, milyen érzéseket táplál a lány iránt,, de úgy gondolom, hogy számít Önnek a kapcsolatuk, hiszen tollat ragadott, és tanácsot kér. Ám ha Ön csak sajnálatból van vele, az nem jó, és ha nem ígért neki semmit, hagyja el, amíg nem késő, amíg neki sem lesz nagyon fájdalmas a szakítás. Ha viszont szereti a lányt és testi­­leg-lelkileg jobban kötődik hozzá, jobban érzi magát vele, mint a családjával, ha úgy érzi, el tudja hagyni a családját, váljon el. Ha már ezt eldöntötte, beszéljen a feleségével, valljon be neki őszin­tén mindent. Ha nem akar elválni, mindenképpen hagyja el a lányt, ha ez mindkettőjüknek fájdalmas is lesz. Idővel a sebek begyó­gyulnak. Hogy őszinte legyek, én is voltam hasonló helyzetben, 18 éves lány voltam, amikor az első munkahelyemen megismertem a nagy "Ő"-t. Tudtam, hogy nős, mégis „viszony alakult ki közöt­tünk. Ő nem ígért semmit, s én sem vártam semmit. Örültem az együtt töltött óráknak, a napok­nak, amikor együtt dolgozhattam vele. Bár a feleségét a maga módján szerette és annak elle­nére, hogy az megcsalta, szóban megbocsátott neki, de lelkileg sohasem. Gyerekük nem volt. Bár nem mutattam ki, naponta az járt a fejemben, mi lesz, ha elveszí­tem. Nem beszéltem róla, hiszen tisztában voltam vele, hogy egy­szer vége kell, hogy legyen a kapcsolatunknak. Neki viszont eszébe sem jutott, hogy elhagy­jon. Egy napon megmondtam neki, hogy úgy érzem mélyül a kapcsolatunk, szeretném ha vége lenne, ez mindkettőnk számára jobb lesz. Nem volt hajlandó elhagyni engem, ragaszkodott hozzám, sőt, úgy döntött, elválik, mindent bevall a feleségének. Meg is tette. Szüleim eleinte nem 22 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom