A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-24 / 52. szám
EGTAJAK — Hát akkor mit csináljak? — kérdezte Ulrik, miután éppen a fentebb említett dolgok voltak a szórakozásai. — Nézegesse először a bal lábát, aztán a jobb lábát, mert ha a lábai dagadni kezdenek, többé semmiért sem állok jót. — Tudom. Akkor kampec vagyok. De addig is mit csináljak? — Gondoljon arra, hogy minden második ember szívbajos Magyarországon. Egyik ezért, a másik azért. Nem lehet az másként olyan országban, ahol a böjtöket kijátsszák, tavaszkor is bundában járnak, májusban is fűtenek a szobában, nyáron is dunyhával takaróznak, éjjel-nappal pipáznak; a húsféléknek a legzsírosabb részét eszik, elég nekik egy nóta, hogy megszerelmesedjenek a mezítlábas szolgálóba, a városi kaszírosnöért komolyan szenvednek, a bort (mikor már másként nem lehet) behunyt szemmel isszák, mindig azon törik a fejüket, hogy valamin nagyot kacagjanak, a kezükkel szeretnek tisztátalan helyeken kotorászni, a lábukkal belépnek a legnagyobb pocsolyába is, ha az a szép lány ablaka alatt van, a szájukkal azért káromkodnak, mert az lelki örömet okoz nekik, az újságot azért olvassák, hogy a káröröm megvigasztalja őket más emberek gyarlóságán, a kutyákat egymásra uszítják, a kántornak a szakállát az ivóasztalhoz pecsételik (Ulrik helyeslőén bólogatott, mert ebben az esetben nem érezte magát bűnösnek), a bagolyt megvakítják, az idegen macskának üres dióhéjat kötnek a farkára, a vénasszonyt boszorkánynak mondják, falra ragasztott képekben csak akkor gyönyörködnek, ha a ház hátulsó kamrácskájában üldögélnek, a padlásra csak akkor másznak fel, ha kövér asszonyszemély megy fel előttük a létrán, a vásáron a lacipecsenyét a cigányszemü asszonytól veszik, holott tudják, hogy kész veszedelem, azt hiszik, hogy mindennapi polgári kötelességüknek eleget tettek, ha a bajuszukat vasárnap kipödrik, néha kilencet ütnek egy dobásra a kuglizóban (Ulrik megint bólongatott, mert sohase ütött egy dobásra kilencet), ha hashajtót kevernek muzsikuscigányok borába, ha nagyvásárkor a megyei székvárosban megfogdosSák a trafikosnék kezét-lábát, ha épkézláb kerülnek haza valamely téli névnapról, ha egyetlen gomb se hiányzik a mellényükről, ha furkósbotjukkal oldalba üthetnek egy falusi kutyát, ha nagyot sírtak ott, ahol senki se látja őket, ha álmukban kibeszélték mindazokat a fájdalmakat, amelyek nyomják őket, ha a sötétség beálltával az ágyba menekednek mindazon veszedelmek elől, amelyek a házukat környékezik. — Nem is lehet másként az olyan országban, ahol századok óta szenvednek az emberek. (Most billegette fejét istenigazában Ulrik.) Csapó Gizella szónoklatát megakadás nélkül mondotta el, nyilván készült erre az előadásra, izgalom, indulat, szemrehányás nélkül beszélt, mint aki amúgy is tisztában van az élet haszontalanságával. A beteg Ulrik azonban csak kajánul nézett maga elé: — Tudom, amit tudok. Mi férfiak tele vagyunk hibákkal. S még aznap postát küldött egészséges ikertestvérének: — Mit csinálna maga, ha Csapó Gizella volna a gazdasszonya? Ubul nyomban válaszolt: — Végrendeletet. — Csak azért se — írta a cédula hátára a nagybeteg úriember. S úgy érezte, hogy állapota valamivel megkönnyebbült, miután elhatározta, hogy felveszi a harcot Csapó Gizellával. Ilyen ápolónő kellett neki, akinek bebizonyíthatja, hogy sohasem vét az előírt gyógymód ellen. S mégse tud meggyógyulni. Szkukálek Lajos rajza RÉGI ÁLMOK POÉTÁJA ETM3 125 éve született Francis Jamnics A költő, akinek az emlékét idézzük, napjainkban már-már ismeretlennek számit: “posztmodern" korunk, úgy tűnik, meglehetősen közömbös iránta. S a versbarátok? A jelek szerint egyre kevesebben vannak, s a megmaradtak közül is számosán annak a vélekedésnek az áldozatai, mely szerint a porlepte(?) klasszikusoknak a ma embere számára már nincs mondanivalójuk — nyugodjanak békében. (Persze nagy évfordulók alkalmával egy-egy kötelező főhajtás, hűvösen udvarias gesztus nekik is kijár.) Francis Jammes, mi tagadás, az elavultnak mondott klasszikusok közül való; költészetét bajosan nevezhetnénk modernnek; nevéhez semmiféle "izmus" nem kapcsolható. Élete kalandok, szenzációk és botrányok, sőt jószerivel események nélkül zajlott, ami egyébként korántsem volt jellemző a "belle époque" poétáira. Az 1868. december 2-án született Jammes hetven évet élt, s e hét évtized alatt — köteteinek megjelenésétől eltekintve — semmi "érdekes" nem történt vele. Egyszerű vidéki ember volt, aki a világ zajától távol, irodalmi divatokkal és irányzatokkal édeskeveset törődve alkotta meg művét. Elméletek, eszmék és esztétikai rendszerek helyett "csak" vágyai és emlékei, álmai és érzései ihlették, s nem utolsósorban az őt körülvevő világ jelenségei és alakjai, észrevétlen szépségek, tünékeny varázslatok, "névtelen" kisemberek. Jammes költészete a természettel és önmagával még harmóniában élő ember lelkivilágát tükrözi: személyes és érzelmes líra ez, s alighanem emiatt tűnhet avíttnak a legmodernebb irodalom híveinek szemében, akit azonban rabul ejt a verseiből áradó derű és béke, bizonnyal a költő lelkes hívévé válik, akárcsak azok, akiket a nosztalgia s a melankólia, az életöröm, a gyengédség vagy az érzékiség varázsol el. Jammes költeményeihez számos elismerő jelzőt kapcsolhatnánk, ezúttal azonban beérjük eggyel, a legjellemzőbbel: kortalanok. A sommás kijelentésekben joggal kételkedőket "megnyugtathatjuk": az ő életművében is vannak kevésbé sikerült alkotások, de aki olvasta a HÁZ RÓZSÁVAL LENNE ITT TELI, a KÉK ESERNYŐDDEL, az EGY VÉN KASTÉLY VAN ITT, az ÓDON SZALONOKBAN, a MEZTELEN ÜLSZ MAJD, az EMLÉKE FÉNYESEN CSILLAN remeklését (hogy csak a legszebbek közül villantsunk fel néhányat), talán velünk együtt vallja: a francia líra e halk szavú, szerény mesterét nem fenyegeti a múló idő. G. KOVÁCS LÁSZLÓ FRANCIS JAMMES ELJÖSSZ MAJD Eljössz majd, amikor repedeznek a lankán a napsütötte utak és méh zümmög a hangán. Eljössz és nevetés ül ki gyönyörű szádra, mely oly piros, mint a gránátalma virága. S azt mondod majd neki, hogy már rég szereted; de nevető szádhoz száját nem engeded. S mikor már engednéd, reszketsz, megtántorúlsz, kiver a verejték, s egy halottra borúlsz. Szabó Lőrinc fordítása FRANCIS JAMMES EGY KÖLTŐ MONDTA Egy költő mondta, hogy fiatalabb korában úgy virágzottá versét, mint rázsatö a rózsát. Ha őrá gondolok, úgy érzem, mintha forrás csobogna a szivemben ki nem apadva, lágyan. Mint liliomra Isten templomi illatot sző, és mint ahogy cseresznyét korallszinűre fest ő: úgy ontanám reá, alázattal tele, egy illatnak színét, amelynek nincs neve. Rónay György fordítása V Monoszlóy Dezső*/Séta Az utca képkeret, előttem lépeget az árnyam A por táncra perdül, hajam vele lendül a széllel. Ágak árnya hintáz, fiatalra mintáz haj helyett levélből. Szép, új ez a csipke, szebb, mint régi tincse kamaszos magamnak. Mi kihullt a széllel, takarva levéllel, okosan lobog már. Az utca képkeret, láb nélkül lépeget az árnyam. Megy, halad előre, s rátapad a kőre kiszórt tarkasága. * 70. születésnapján köszöntjük Monoszlóy Dezső író-költőt. A HÉT 15
