A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-24 / 52. szám
EMBERI SORSOK EGYEDÜL AZ ÜNNEPEKEN "Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben." (JUHÁSZ GYULA: KARÁCSONY FELÉ) Ilyenkor decemberben szomorúan tudatosítjuk: eltelt egy év, ismét itt a karácsony, s néhány nap múlva ismét egy új év kezdődik. Ilyenkor, az ünnepek alatt egy picit megfeledkezünk a mindennapok apró-cseprő gondjairól, az egyhangú hétköznapokról. Ki-ki saját családja körében élvezi az ünnepeket. S ott, a fenyőfa tövében, a kellemes meleg szobában eszünkbe sem jut, vannak olyanok is, akiknek még az sem adatott meg, hogy szenteste boldog karácsonyt kívánjanak valakinek. Kísértenek a gyermekévek Éva még december elején feldíszített egy pici fenyőfát a munkásszálláson lévő szobájában. A helyiség, amelyet egy másik lánnyal oszt meg, alig tizenkét négyzetméter. Ütött-kopott bútorok, helyenként kiégett szőnyeg, az ablakon inkább sárga, mint fehér függöny lóg. Ez a szoba immár hat éve Éva otthona. A szülei még gyermekkorában meghaltak, egyetlen testvére egy pszichiátriai intézetben tengeti életét. A nagymamát, aki Éváról és bátyjáról gondoskodott, tavalyelőtt temették, így Éva teljesen egyedül maradt. A házat, amelyben gyermekkorában laktak, már két éve eredménytelenül próbálja eladni. Nem csoda, hiszen kinek kellene ma egy romos ház egy csallóközi falu végén. S ha esetleg a lánynak sikerülne is túladnia rajta, azon a pénzen, amit a házért kapna, legfeljebb egy szobabútort vásárolhatna, nem egy lakást Pozsonyban. Egyébként Éva harmincéves, ápolóként dolgozik egy kórházban. Most éppen gyermekkorára próbál viszszaemlékezni. Közben megkérdezi: tetszik-e nekem az imént feldíszített karácsonyfa? Csak motyogni tudok, hiszen a színes angyalkákkal, meg csillagokkal teleaggatott fenyőfa körülbelül úgy illik a sivár szoba hangulatába, mint egy búvárfelszerelés a Szaharába. Néhány másodpercnyi szünet után a lány sután, félszegen emlékezni kezd azokra a karácsonyokra, amelyeket gyermekkorában élt át. — Nálunk csak akkor volt karácsonyfa, amíg a nagymamám velünk élt. A szüleimmel, testvéremmel apai nagyanyám házában laktunk. Kis vályogház a falu szélén. A nagymama mindig szerzett valahonnan egy kis fát. Feldíszítette, diót, meg almát tett alá, nekünk cukrot meg csokoládét adott, és kész. Ennyi volt a karácsony. A szüleim ugyanis már akkor az alkohol rabjai voltak. Én nem is emlékszem arra, hogy valamikor józanok lettek volna. Talán, amikor aludtak... Szóval, a nagyanyám, amíg élt, próbálta egybetartani a családot. Körülbelül tízéves lehettem, amikor meghalt. Akkor kicsit örültem is. Hiszen addig alhattam amíg akartam, nem zavart az iskolába, azt csináltunk, amit akartunk. Igaz, télen majdnem megfagytunk a lakásban, néha nem volt mit ennünk. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig, mert a szomszéd faluból hozzánk költözött a másik nagymamám. Ő állandóan kiabált a szüleimmel, szidta az apám anyját, mert szerinte apai nagyanyám "boronálta" össze a szüléimét. Mert — mind ahogy azt a nagyanyám szokta mondogatni — már fiatalkorukban mindketten "teljesen beszámíthatatlanok" voltak, de apai nagyanyám ragaszkodott ahhoz, hogy összeházasodjanak. Mondván, ketten mégis jobban meglesznek. Csak éppen arra nem gondolt senki, mi lesz akkor, ha ennek a két "beszámíthatatlan" embernek gyerekei születnek. A bátyámról már kiskorában kiderült, nem teljesen normális. Tizenöt évesen elvitték Bazinba, majd a lekéri intézetbe. Most is pszichiátriai kezelésen van. Visszatérve a gyermekkoromhoz... Őszintén szólva semmi jóra, semmi kellemesre nem emlékszem. A gyerekek az iskolában hamar megérezték, hogy én más vagyok, mint ők. S ezt bőven éreztették is velem. Amikor befejeztem az alapiskolát, az osztályfőnöknőm javaslatára a pozsonyi cérnagyárba mentem. Körülbelül négy évig voltam ott. Majd a Zdrojhoz kerültem. Egy talponállóban dolgoztam. Mit mondjak? Szörnyű volt. Napi nyolc és fél órán át részegek körül mozogtam, a fizetésem is kevés volt. Sikerült áthelyeztetnem magam egy élelmiszerüzletbe. Pár évet húztam ki ott, aztán a nagynéném segítségével kaptam állást a jelenlegi munkahelyemen. Először takarítottam, aztán részt vettem egy továbbképzésen, s most mint betegápoló dolgozom. Nekem minden munkahelyemen az volt a fő szempont, hogy munkásszállást kapjak. Hiszen otthonom nem volt, amíg élt anyai nagyanyám, itt-ott meglátogattam, amikor pedig meghalt, már nem volt miért mennem a romos házba. Jó lenne eladni a házat, ugyanis én már nem akarok többé abba a faluba belépni. Úgy érzem, mintha az emberek a hátam mögött ujjal mutogatnának rám: "Nézd, ott az a dilis Éva." Gyermekkoromban is dilisnek hívtak, s ez most is kísért. 2 A HÉT
