A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-17 / 51. szám
SZABADIDŐ ZS. NAGY LAJOS Rendetlen napló Rágyújtottam a pipámra Bárcsak ne tettem volna, mert azóta 'iszonyúan szórakozott vagyok, csak a pipámra tudok összpontosítani, tömködöm. piszkálom, gyújtogatom: viszont meg kellett vennem ezt a pipát és a bele való dohányt, mert sokkal kevesebbe kerül, mint a legolcsóbb cigaretta. Egy pakli finom holland dohány mindössze negyven korona, s eltart egy hétig, a legolcsóbb cigaretta tizennyolc korona, s jó ha egy napig kitart. A baj csak az, mint mondottam, hogy a pipázgatás igen szórakozottá tesz, s ebbői kétféle károm is keletkezik, egyrészt kevesebbet írok, tehát kevesebbet keresek a kelleténél, másrészt... kiverem az ablakot. Ám ezt meg kell magyaráznom. Tegnap este főztem magamnak egy kávét, csak amúgy törökösen, azután még leugrottam a Veronika nevű élelmiszerboltba, s vettem egy csokoládés pudingot, mivel azt igencsak szeretem vacsorára. Itthon azután rágyújtottam a pipámra, eloltottam a villanyt, megkávéztam a sötétben; azért a sötétben, hogy ne zavarjon semmi, hadd jussanak minél érdekesebb dolgok az eszembe. Nem mondom, hogy tele volt a fejem gondolattal, egyedül a pipámra tudtam gondolni, amely folyton folyvást kialudó», s már a második skatulya gyufát Kellett megkezdenem Ekkor eszembe jutott a csokoládés puding, mielőtt újra rágyújtanék, megeszem, gondoltam, az asztalon kitapogattam a csészét meg egy kfskanalat és enni kezdtem, közben azon járt az eszem, hogy valami drótot kell keresnem, amivel kitisztítom a pípaszárat, mert nem szelei már rendesen — Miféle puding ez, a keserves mindenit! — kiáltottam egy jókorát, mert a szám homokkal lett tele, s a pudingos csészét kivágtam az ablakon. Iszonyú üvegcsörömpölés. Mert talán mondanom sem kell, hogy a puding helyett a kávés csészét vágtam beié az ablakba, amely most kivételesen nem volt nyitva. Szerencsére mivel dupla üvegü ablak, csak az egyik tábla üveg tört össze. Viszont hatalmas ablak, beüvegeztetése jó sok pénzembe fog kerülni. Mégsem hagyom abba a pipázást, mert olyan illúzióm van tőle, hogy csinálok valamit Minden rossz Minden rossz ebben a lakásban: a vízcsapok csöpögnek, különösen amióta beszerelték a vízfogyasztást mérő műszert, a kilincsek, a gázkapcsolók szétestek, a szerelőket hiába hívom, nem érnek rá, ha mégis eljönnek, a javításokat megfizettetik, közben a lakbér az égbe szökik; a kifizetetlen számlákat nem győzöm a szemétkosárba dobálni, aminek, jól tudom, egyszer rossz vége lesz. Valamikor volt egy kis házam Zabosban, kis kerttel, kis szölőlugassal, sok száz kismadárral, az állam még a régi rendszerben lebontatta, pípabagót fizetve érte. minket állami lakásba kényszerítve. Az új rendszernek már nincs egyéb dolga, mint félévenként emelni a lakbért, az áram, a víz és a fűtés árát. S az égvilágon mindennek emelik az árát. tehát, ha az ember nem akar megbolondulni, pipázni kezd és nem gondol semmire. Legfeljebb arra. hogy “A pipám javában égett./ nem is mentem én az végett,/ Azért mentem mert megláttam,/ Hogy odabenn szép leány van.* S ezt kínjában el is énekli.. Bevásárlás közben Többnyire a feleségem végzi a reggeli bevásárlást. Időnként azonban jómagam is átlépek a közeli élelmiszerboltba. Elsősorban tejet, kenyeret, péksüteményt, két-három kockasajtot veszünk reggelire. Lakókörzetünkben állandóan fúj a szél, huzatos vidék. Most is belemar az arcomba a hópelyheket kavaró szél. Nem éppen felemelő érzés. A boltajtóban két-három kutya várakozik gazdájára. Fáznak az istenadták. Egy hosszúszőrű tacskótól búcsúzik a gazdája. Mielőtt kiköti a szemközti fához, megsimogatja, nyalja-falja. Mindkettőjüknek nehezére esik a tízpercnyi távoliét. A tacskó nyüszít, az asszonyság babusgatja, átöleli. Végre sajgó szívvel elszakadnak egymástól. Az üzletben látom, a nő turkál a péksütemények között. Indulatok feszítenek, de nem érdemes szólni, úgyis a rövidebbet húznám. De legalább csúnyán ránézek. A sajtok között válogatok. Melyiket is. Bizony jól megdrágultak. Fölemelem az egyik dobozt. Valami elfut alóla. Csak egy élelmes sváb. Vagy rusz. Ki mint hívja. Megborzongok. A kedvem fagypontra esik. Utálom a dőzsölő bogarakat. Olvastam valahol, hogy a csótányok már 350 millió évvel ezelőtt is éltek. Aztán, hogy az emberi történelem folyamán fölépültek a falvak és városok, hozzácsapódtak az emberhez, társbérlőnek. Fölötte szemtelenek és érzelmesek. Egy amerikai szakértő írta, legbiztosabb védekezés ellenük: a cipőtalp. Az élelmiszert ürülékükkel szennyezik. Egye őket a fene! Nem állom meg, hogy fizetésnél a pénztárgépet kattogtató nőnek oda ne szóljak: — Asszonyom, mondja meg a főnökének: jöjjön és fogja meg a svábokat! A pénztárosnő nem lepődik meg, mosolyogva válaszolja: — Majd szólok neki... Tudja tegnap végeztük a szokásos fertőtlenítést. Utána mindig előbújik néhány. — Ha előbújnak, akkor minek az egész. — Sajnos, ahol ennyi élelmiszer van... Nem tehetünk róla. Legyintek és fizetek. Megcsappant örömmel indulok haza. Kinek esik jól ezek után a reggeli. De majd megszokom. Úgysem tehetek semmit. D. Gy. A HÉT 21
