A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-10 / 50. szám
EGTAJAK FÜLÖP ANTAL* Piszkos ember (regényrészlet) Vasárnap délelőtt arra ébredtünk, hogy zuhog az eső, délután betársult hozzá a szól is, magukra ébresztve az áztató, lagymatag cseppeket sorozta meg időnként a megviselt tetőt, az ereszlefolyó mintha bent a szobában tocsogott volna... Odakint minden nyikorgott, zörgött, áldott hangokkal töltve meg a szoba hétvégi csöndjét, melyből az utca s a kikötő zaja hiányzott, s amelyben reggel óta fél szót nem szóltunk egymáshoz. Két lődörgő múmia egy nagyobbra szabott szennyesládában, amelyből kevéssel azelőtt rakták ki a befülledt ruhákat. Amit tegnap (vagy inkább már ma) a hajnal kábult fáradtsága megbocsátható, sőt jelentéktelen üggyé mosott össze, amilyent a véletlen naponta tucatszám produkál szerte a világban, az amióta fölkeltünk — s annak pedig már jó néhány órája —, mintha ragtapaszt ragasztott volna a szánkra. Délután öt felé járhatott, amely időpont a beborult ég alatt máris öreg estének látszott, Cinke-UII egy borítékkal a kezében megtörte a csöndet: — Eszel valamit? — kérdezte némiképp függetlenül a borítéktól, amelyet közvetlenül a kérdése előtt bűvészkedett elő a szekrényből a pizsamák alól. — Szerinted lehet itt enni? — feleltem, ahogy a borongó pátosz eláradt bennem. — Ebben a házban?... — Jó — mondta. — Ha nem haragszol, most ki kéne mennem... Ez annyit jelentett, hogy most mindketten ki fogunk menni, mert Lilinek pisilnie kell, s mialatt a gumicsizmáját fölveszi, én meg a bakancsot, jobb, ha eszembe jutv hogy legutóbb hova is tettem az ernyőt... így hát eszembe is jutott, s az ernyőt feje fölé tartva, tócsákon által mentünk az udvar végébe a ringlófa alá, persze megint egy szó nélkül... s mialatt leguggolt, úgy álltam meg a szél cibálta ernyőt mindvégig fölötte tartva, hogy ha Kucmanné egyik vagy másik kuncsaftja a kapun éppen belépne — bár eléggé sötét volt —, Cinke-Lill udvarra táruló guggolását eltakarjam. Leguggolását, amely az apró és eddig szokatlan mozzanatok által egész kis ceremóniává bonyolódott, ahogy derekáig fölkapta otthonkája alját, előbb két pelyhes combjának simaságát teljes hosszában megmutatva, melyen a szélhordta eső néhány vízgyöngye azonnal megtapadt, lúdbőrzön riadóztatva finom, csillogó pelyheit, s csak lecsúszó bugyiját követve guggolt le maga is, majd a dolga végeztével ugyanez megismétlődött, az aprólékos gonddal helyére húzott bugyi körüli halaszthatatlan teendők miatt — enyhe homorítás, riszálás a vékony lábszárán lötyögő gumicsizmaszár fölött — még egy kicsivel tovább is tartott. A kettő közt azonban elég jól eláztunk, a szél kifordította az ernyőt, s én — eltelve lappangó lelkifurdalásommal — nem tudtam megbocsátani két, V-alakban szétnyúló térdének, hogy a megerőszakolás gyanúja (talán még élvezte is?), noha nem történt meg, hozzáférhetett... Ringlófa alatti boszszúmban nem fordítottam vissza az ernyőt, hagytam, hadd cibálja, mint valami fölöttünk csattogó vámpírszárnyat a szél, s eközben — persze — magam is rendesen eláztam... Visszafelé, mondhatni, csuromvizesen vonultunk a fejünk fölött imbolygó ernyő boltíve alatt, Cinke-Lill egyenes pályán, a fodrozódó tócsák szívébe taposva, mialatt én (bakancsban voltam) megkerülgetve őket, olykor lábujjhegyen hajladozva iparkodtam az ernyőt mindvégig fölötte tartani. — Gyereket akar tőlünk — mondta odabent— a lakáshivatal... — Kicsoda micsodát akar?! — kérdeztem, mintha azt közölte volna, hogy a pinceajtó egy csókot akar... — Ejtsem teherbe telefonostul, bőrajtóstul? — Tegnap hazajöttünk volna... a Bárból, úgy terveztem... Ezzel kezembe nyomta a borítékot, a lakáshivatal már jól ismert pecsétjével. — Hányadika van?!... — szögeztem neki a kérdést elég tapintatlanul, miután a levelet elolvastam; s amint a számon kicsúszott, már csak a remény maradt, hogy talán nem értette meg, legalábbis nem úgy, ahogy abban a pillanatban gondoltam. A levélben nagyjából ez állt, optimizmustól sugárzó fogalmazásban: "... amennyiben a megváltozott körülményeket tekintve a lakás kiutalását föltételekhez kötjük, kérjük a terhességet igazoló hiteles okmány minél előbbi felmutatását. Üdvözlettel... stb...” Ezeket olvasva villant át agyamon: “Nem létezik! Menzesz előtt egy tapodtat se! Hogy aztán kilenc hónapon át rettegve várjam, hogy nem rocker-szegecsekkel a homlokán születik-e, aztán meg árgus szemekkel azt lessem, hogy hasonlít-e rám egyáltalán!... Ekkor csusszant ki a számon, hogy: "Hányadika van?!... "Nem tudom, megértette-e vagy sem, csak láttam, hogy a naptárra pillant, és csendesen azt mondja: — Tizenhetedike van... Én pedig arra gondoltam: "Jóságos Isten! Majdnem két hétig borjúkötélen, mert amíg a menzeszt nem látom, nincs az az Isten!..." Valami mégis földerengett a fejében, mert ezt követően még nagyobb csend lett. Végzetes csönd... A megváltás kívülről jött. A kaparászó, zirgő-zörgő csöpögés-tocsogás hangjai közt, ahogy a szél öblösen zúgott hozzá a tető fölött, egyszer csak valami nagy zajjal végigrohant a tetőn, majd tompán puffant a kertben. — No, hála Istennek! — mondtam. — Potyog a cserép. A konyhaablakhoz lépve egy kúpcserepet pillantottam meg a virágok között, darabjaira törve kiborotvált vagy féltucat gombvirágot. Meg se nézhettem rendesebben, a következő pillanatban zörömbölés már szánkázott is lefelé a tetőn, s koppanva egyet az ereszcsatornában fönnakadt. "Majd valahogy le kell piszkálnom — gondoltam —, még agyonüt valakit..." Nyomban ezután a másik irányban útjára indult további két cserép, s az egyik a sikátor örökké bezárt és gyommal benőtt vaskapujának csapódva mintha százéves titkok kapuját döngette volna meg. Ahögy álltam az ablaknál, a szemem láttára szakadt föl az egyik garázs tetősarkán a bádog, s az élén orgonaszólóba kezdett a szél, a túlvilági hangokat hallgatva, bármilyen furcsa, de arra gondoltam, érdekes látvány volna, ha most úgy egy darabban a levegőbe emelkedve elszállna fejünk fölül a tető... Ehelyett azonban Cinke-Lill riadt, sürgető kiáltását hallottam a szobából. — Gyorsan!... Gyorsan!... Szerencsére nem a szekrény dőlt rá, lepedőbe burkolózó kísértet vagy betörő sem állt a sikátorra néző ablak rácsa előtt, csupán a mennyezeten rajzolódott ki egy ismeretlen ország térképe, amelynek közepéből gyorsuló tempóban az asztalterítőbe csepegett g az eső... ^ — Be fogunk ázni!... Tönkremegy min> den!... ^ — Az az érzésem, Lili, hogy már nem — ES mondtam. — Gyerünk a padlásra. S S az egésznapos nyomasztó csönd után o egyszerre mozgásba jött minden, azaz újra £ bakancsot húztam, Cinke-Lill gumicsizmát, q s magamhoz ragadva a kezdeményezést, £ a kétszemélyes libasort vezetve gúnárként 2 haladtam elöl a padlásföljáró lépcsőjén 12 A HÉT
