A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-03 / 49. szám
GONDOLKOM Egy megszűnt ország kutatásáról — Közép-Európa történetét nem lehet megírni a kisebbségek története nélkül — mondta bevezetőjében Kiss Gy. Csaba, a Közép-Európa Intézet igazgatója megnyitó beszédében azon a tanácskozáson, amelyet a budapesti Teleki Alapítvány és a Rákóczi Szövetség által szervezett Magyarok Csehszlovákiában 1918—1992 címen tartottak meg október 28-án, a már nem létező állam megalakulásának 75. évfordulóján. A rendezvényen főleg szlovákiai magyar történészek és történelemmel foglalkozó személyek vettek részt magyarországi kollégáik mellett. A védnökséget Göncz Arpád köztársasági elnök és Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter vállalta, aki szintén történész. Dobossy László egyetemi tanár említette a nem létező államalakulattal kapcsolatban Peéry Rezső író találó mondását: "A kisebbségi magyarok Csehszlovákiában alulról szagolták a demokráciát." Ha a felszólalásokat csoportosítani igyekszünk, akkor a néhány felejtendőt leszámítva, három csoportba oszthatjuk őket. Az egyikbe a konkrétan részletezett kutatni való témák problémaköre tartozott, a másikba a vizsgálódások nyomán felmerült kérdések és eredmények ismertetése, a harmadik a rendszerbe foglalt kutatási program megfogalmazásáig jutott el. E legutóbbi csoportba tartozott Popély Gyula pozsonyi történész előadása, aki az igazságnak megfelelően jelentette ki, csehszlovákiai magyar történetírás nincs, csak történészek vannak. Ezen a helyzeten úgy lehet változtatni, ha megteremtjük a kutatás intézményes kereteit, mivel azt csupán szakszerű rendszerességgel érdemes folytatni. Előadásában ismertette az általa már évekkel ezelőtt kidolgozott témaköröket, amelyek vizsgálata lehetővé tenné a szlovákiai magyarság hét évtizedes történetének teljes körű feldolgozását. Szarka László történész a forráskiadványok megjelentetését tartotta sürgős feladatnak, amelyek tartalmaznák a történelmi Magyarország felbontásának és a békekonferencia összes anyagát, mind pedig a Srobár-féle minisztérium Szlovákia bekebelezésére vonatkozó összes dokumentumát. Kutatni kellene az aránylag stabil nyelvhatár kérdéseit és az asszimilációt is, amellyel igazából még senki sem foglalkozott érdemben. A helytörténetírást pályázatok kiírásával lehetne föllendíteni. G. Kovács László az első Szlovák Köztársaság kis számú, ám annál fontosabb szerepet betöltő magyarságkutatását emelte ki. Elmondta, hogy a szlovákiai magyar kulturális arcképcsarnok kötetei születőiéiben vannak. Palotás Zoltán egy játékos, ám megfontolandó gondolatmenetet ismertetett. Az északi magyar nyelvterület volt a leghomogénebb, legnépesebb elszakított nemzetrész, amely a magyarság fő településterületével közvetlenül összefüggött. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy ezt a geopolitikailag legfontosabb magyar kisebbséget támadták a legkeményebben, legcéltudatosabban és sajnos a legnagyobb eredménnyel. A határok vizsgálata tehát ezért is fontos. Eszméltető gondolatként vetette föl, ha olyan térkép készülne, mely egy olyan képzeletbeli határt mutatna be, amelyen belül annyi szlovák lenne kisebbségben, mint amennyi végül is Csehszlovákiának jutott a magyarok köréből. Kovács Éva szociológus a kassai zsidóság kutatása közben döbbent rá, hogy a használt adatok nem adnak választ a valódi identitás kérdésére. A népszámlálási adatok erre alkalmatlanok; mind a nemzetiségi rovat, mind a vallási hovatartozás nem képes visszaadni a valódi helyzetet. így az eddigi modellek használatát el kell vetni. Ez a hozzászólás már a kutatási eredmények és kérdőjelek, illetve nehézséget okozó témák csoportjába volt sorolható, mint Vadkerty Kataliné is, aki a reszlovakizációval kapcsolatos levéltári kutatások döbbenetes részadatait ismertette. A levéltári anyagban mindenütt az embertelen végső megoldás szerepelt a magyarokkal szemben, ami óhatatlanul a német Endlösung fasiszta értelmezésére emlékeztetett. Egy levéltárban fellelhető katonai térkép szerint, a déli határtól északra meg kellett volna "tisztítani" egy 30—35 km-es sávot minden lakostól, s ezt a területet kizárólagosan a hadsereg vette volna birtokába. Tehát a magyarokat kitelepítették volna szülőföldjükről. Pukkay László a dél-szlovákiai Hanzaszövetkezetek történetét ismertette, Boross Zoltán az általa Debrecenben létrehozott, a csehszlovákiai magyarságra és a Sarlóra vonatkozó dokumentumanyagra hívta föl a figyelmet. Dr. Fülöp Mihály, a Magyar Külügyi Intézet igazgatója a határok kialakításával és a lakosságcserével kapcsolatos nemzetközi diplomáciai háttérrel foglalkozott saját kutatásai nyomán. Dobos Ferenc szociológus a jelenkutatásra is kitért, amikor ismertette a szlovákság széles rétegeiben a csehellenességet fölváltó magyarellenesség dominanciáját. Géczy Lajos az Ondava-melléki négy — valamikor — magyar falu asszimilációját ismertette, mely az 50—60-as években kezdődött el, és két településen már lassan be is fejeződik. Ha ez az elhanyagolt néptöredék nem kap külső segítséget, elvész. A beolvadásnak — Géczy szerint — több oka volt. Egyrészt a kisebbségi lét hátrányai, másrészt a nyelvhatáron való fekvés, továbbá a földreform, mely a magyarok kárára valósult meg. Azután a második háború utáni deportálás és internálás, a reszlovakizáció, a Csemadok hatékonyságának hiánya, a szövetkezetesítés, a magyar iskolák elsorvasztása együttesen építette le a nemzeti tudatot, s okozta az erős eróziót. Dobossy László még fölvetette, hogy fontos lenne a családtörténet-kutatás is, mely szintén fényt vethetne az asszimilációs folyamatokra. Tamáska Péter a magyarországi levéltárak szlovákiai vonatkozásairól beszélt, melyek még sok kiaknázatlan adattal szolgálhatnak mind 1956-ra, mind a két államrendőrség együttműködésére is. Gyurgyík László a statisztikai adatokból kiolvasható nem túl derülátó kilátásokról szólt. Reasszimiláció nem várható, már csak azért sem, mert a vegyesházasságok részaránya elérte a 30 százalékot, és az ilyen házasságból született gyermekek zöme szlovák iskolába kerül. Délután a Magyarok Csehszlovákiában 1918 —1992 című kiállítás ünnepélyes megnyitására került sor, ahol a szónokok — Halzl József, a Rákóczi Szövetség elnöke, Bába Iván államtitkár, Bauer Győző, a Csemadok elnöke, valamint Zalatnay István, a Határontúli Magyarok Hivatala nevében — az elmúlt évtizedek megpróbáltatásairól szólva elmondták, saját sorsukkal találkoztak a panellek jóvoltából és bizakodásukról tettek tanúbizonyságot. Az első lépés tehát megtörtént. A mindenfajta korlátok ugyan eltűntek, de a belső elfogultságok önmaguktól nem fognak eltűnni. Most végre korrekt módon, tudományos eszközökkel, mindenfajta előítélet és aktuali- 2 zálás nélkül kell nekifogni a munkának, amely <o minden jel szerint, történészek generációjának 5 ad lehetőséget "Versailles legszebb rózsájᣠnak" megalakulásáról, megszűnéséről, majd ú csonka újjáéledéséről és egyáltalán nem £ dicsőséges bukásáról, illetve elhervadásáról Ö valódi és sokoldalú tudósítást nyújtani. h” 2 BALASSA ZOLTÁN 4 A HÉT
