A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-03 / 49. szám
Jedlik Ányos emléktáblájánál A Leányvár értékes maradványai sátortábor, játszóterek, pályák láthatók. Mielőtt még rákérdeztünk volna Ratimorszky Piroska elmondta, hogy az 1991-ben nemzeti műemlékké nyilvánított tábort szeretnék, ha egész évben látogatnák az érdeklődők. A nyári táborozások mellett szeretnék megoldani az egész éven át tartó művelődési kurzusokat, ahol a látogatók a római korok történelmével, művészetével és társadalmi szerveződésével ismerkedhetnének meg elmélyültebben. Mindezekhez természetesen hozzáférhető irodalom, gazdag könyvtár is szükséges, de leginkább az ásatások nyomán előkerült és az ország különböző múzeumaiban szétszórt anyag összegyűjtése. Még egy nagyon fontos dolgot tudtam meg Piroska asszonytól. Elmondta, hogy Izsán helytörténeti társaság működik, Komlósi Menyhért tanító úr vezetésével. A társaság a Leányvár kincseinek megóvása jegyében verbuválódott, kézzelfogható tevékenysége a római tábor újjáépítése. Különösen a nyár folyamán kapcsolódtak be a munkálatokba, miközben történelmi ismereteket is szereztek a tagok. A társaság nemcsak az izsaiakból toborzódott, hanem tagja lehet az ország bármely polgára nemre, korra és nemzetiségre való tekintet nélkül. Az érdeklődők, jelentkezők az Izsán lakó Komlósi Menyhérthez fordulhatnak írásban, vagy a 0819/831-41, 831-59 számú telefonon. írásos jelentkezéskor elég feltüntetni a legszükségesebb adatokat: név, születés és lakhely. Talán még annyit, hogy a társaság nem titkos, hanem államilag bejegyzett és jóváhagyott, pontos megnevezése: HELYTÖRTÉNETI ÉS HAGYOMÁNYŐRZŐ EGYLET, IZSA, tevékenysége politikamentes, és kimondottan a Leányvár megmentésére irányul. Mindenki hozzájárulását elismeréssel és szeretettel fogadják... A tábor romjairól készült metszet 1661 -bői maradt fenn, az írásos emlékek a 18. század harmincas éveiből származnak. A kőtábort később kőbányává alakították, belőle épült a komáromi erődítményrendszer. Leányvár néven először Bél Mátyás említi. Századunk elején Izsa szülötte Tóth Kurucz János végzett áldásos munkát a római tábor megmentésének ügyében. Örömünkre akadnak követői. MOTESIKY ÁRPÁD Kedves Barátaim! Ennek a templomtoronynak az árnyékában, e templom mellett, amely Szímő 880 éves történelmét szimbolizálja, Jedlik Ányos mellszobra és a két világháború hőseinek emléktáblái előtt, kicsinek érzi magát az ember. Ezen a téren ugyanakkor több fontos kérdés fogalmazódik meg az emberben. Nem lehet tisztem, hogy itt ma a jeles szerzetes-tudós szellemi nagyságát, életútjának sikereit méltassam; megteszik ezt majd a mai napon mások, nálamnál avatottabbak. Én inkább a bennem megfogalmazódott kérdésekről szeretnék néhány szót szólni; annál is inkább, mert nehéz, kételyekkel teli világunkban ilyen vagy hasonló kérdések mindnyájunkban megfogalmazódhatnak. Én az elmúlt két héten külföldön voltam, s a mai ünnepségre gondolva, Jedlik Ányos személye és munkássága kapcsán, újra és újra a kérdések kérdése, a már sokszor föltett polémia jelent meg bennem: mit ér az ember, ha magyar? Mit ért, az ember magyarként Jedlik Ányos korában, mit ért magyarként az első és második világháború harcterein — és mit ér ma? Mit érünk mi magyarként itt és most, szülőföldünkön, kisebbségiként, Szlovákiában? Választ bizonyára mindannyiunknak kell adnunk, önmagunk számára. Az én válaszom a következő: örömmel látom és tapasztalom, hogy sok sorscsapástól megpróbált honi magyarságunk napjainkban újabb reformkorát éli. Újra keresi önmagát, megpróbálja meghatározni önmagát, s e tenyérni dél-szlovákiai földsávot, mely szülőföldjének adatott, újra megpróbálja — szellemi értelemben — birtokba venni. Nem szeretném, ha bárki is félreértené szavaimat; itt nem valami militáns, másokat bármivel is megrövidíteni igyekvő birtokbavételről van szó, távolról sem; a legnemesebb, legtisztább értelemben vett otthonkeresésról, önmeghatározásról. Szlovákiai magyarságunk ma örvendetes módon emlékműveket állít, emléktáblákat avat nagyjainknak, s eme, a fejét egyre öntudatosabban felemelő magyarság megtalálja önmagában a lelkierőt is ahhoz, hogy elhunytjai, az 1. és a 2. világháború áldozatainak emléke előtt csendes méltósággal fejet hajtson. Szlovákiai magyarságunk újra — és most már véglegesen — otthonra, valódi otthonra akar lelni szülőföldjén. Mindenkivel békében élve, megértve és támogatva egymást, mindenkit tisztelve — de másoktól is elvárva a tiszteletet is, a megértést is. A szlovákiai magyarság értékeire büszkén feltekintve akar egyenlőként betagozódni az európai népek, népcsoportok és régiók nagy közösségébe, egy pillanatra sem feledkezve meg magyarságáról, s abból egy jottányit sem engedve. A szlovákiai magyarság ezzel azt is kinyilvánítja, hogy a jövőjét itt képzeli el szülőföldjén, egyenlőként minden ember között Ezért keresi önönmaga gyökereit, ezért hajt ma büszkén — és nagy tisztelettel — fejet Szímő község nagy szülöttje, Jedlik Ányos emléke előtt is. Jedlik Ányos nagyságának és munkássága eredményeinek tudatában tesszük mindezt. Visszatérve tehát első kérdésünkhöz, most már talán a választ is meg tudjuk fogalmazni. Az embert, a magyart és a művet dicsérjük itt — annak egyetemességében. A magyarban a művet, s a műben a magyart. A magyarban az embert, a műben az univerzálist, az egész emberiségnek értéket adót. De máris itt az újabb kérdés: mi történik akkor, ha mint Jedlik Ányos számos alkotásáról, a világ nem vesz tudomást rólunk sem? Nagyon fontos kérdés, s nagyon fontos, hogy helyes választ adjunk rá, különösen most, napjaink gyakran kificamodott értékrendje árnyékában. Nekünk a világban helyünk van, s kötelességünk, hogy magunkra — gondjainkra, de értékeinkre is — felhívjuk a figyelmet. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a világban valódi partnerként tudunk megjelenni. Ha értékeket tudunk felmutatni, amelyeket kitermelünk magunkból. Ennek érdekében viszont mindannyiunknak tennünk kell — tennünk, közösségünk érdekében. Közösségünk elsorvad, ha magára hagyjuk, s önző módon csak a saját egyéni boldogulásunkat fogjuk keresni. Közösségünk azonban virágozni fog, ha mindannyian letesszük a magunk kis hozzájárulását felemeléséhez. Erre mindannyiunknak lehetőségünk van, sőt: ez mindannyiunk számára kötelesség. Elsősorban kultúránkat és oktatásügyünket kell minőségileg javítanunk; ez az, ami megtart minket, s elsősorban szellemi értéket ad nekünk. Nagyon oda kell figyelnünk a tehetségekre, és támogatni kell őket, s anyagi gyarapodásunk — amely szintén fontos célunk — sem lehet öncélú. Ebben a vonatkozásban sem szabad megfeledkeznünk közösségünkről sem. Végezetül tehát, kedves barátaim: tennünk kell mindannyiunknak — mindannyiunknak a magunk posztján. Csak a céltudatos, teremtő cselekvés emelheti fel a szlovákiai magyarságot. Csak ennek köszönhetően lehetnek újabb Jelük Ányosaink, Szent-Györgyi Albertjeink, Teller Edéink — hála Istennek, nagyon hosszan lehetne még folytatni a sort. A magyar — mások mondják rólunk — tehetséges nép. Az alaplehetőségünk tehát megadatott Mindannyiunkon múlik, milyen jövőt építünk rajta — önmagunknak és az utánunk jövő generációknak. CSÁKY PÁL Elhangzott: 1993. október 30-án, Szimőn A HÉT 1
