A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-26 / 48. szám
SZABADIDŐ a tekintetét. A telefont kereste. Hol a francban lehet az az átkozott telefon? Tegnap még itt volt, most hova tűnhetett? — Nincs itt semmiféle telefon — mondta Rózsi néni, s András ideges mozdulatai láttán úgy gondolta, jobb lesz, ha valahogy kisurran a konyhából. — Üljön vissza! — üvöltött rá András. — Máris hívom a mentőket. Abban a pillanatban megszólalt a bejárati csengő. — Halló! — kiáltott fel örömében András, s a kezét a füléhez tartotta, mintha a telefonkagylót szorongatná. — Halló. Rózsi néni csak a szemét meresztgette, s alig győzött magában hálálkodni, hogy jön valaki. Lélekjelenlétét visszanyerve rászólt a fiatalemberre: — Csöngettek, nyiss ajtót, András! Az pedig, örömében, hogy végre nem lesz egyedül a félkegyelmű öregaszszonnyal, szinte egy ugrással a folyosón termett. Kinyitotta az ajtót, s még jobban megörült, amikor meglátta a feleségét. — Végre, hogy jössz, Mari! Hol voltál mostanáig? Mari olyan tekintetet vetett a férjére, hogy az rögtön tudta: jobb lett volna, ha sohasem találkoznak. — Hogy én hol voltam? — kezdte rá az asszony. — Épp kinéztem az ablakon, láttam, hogy leszállsz a buszról. Aztán meg nyomod veszett. Mondd, mit keresel te itt? András értetlenül bámult élete párjára. Hát ez is megőrült volna? Aztán kifakadt: — Hát, ami sok, az sok! — mondta tekintélyt parancsokban. — Gyanútlanul hazajövök, egy őrültet találok a konyhában... — Egek ura! — szakította félbe a felesége. — Te eltévesztetted a bejáratot! Te nem haza jöttél, hanem Rózsi nénihez. András zavartan pislogott, s kezdett világossá válni előtte minden, ami eddig homályos volt. — De hát, olyan egyforma minden — mondta védekezve, — s körülnézett. — Nem is gondolkodtam... — Mint általában! — vágta rá a felesége. Ekkor már Rózsi néninek is megjött a hangja: — Akkor már értem, fiam, mért hitted, hogy őrült vagyok. De megvallom neked, én meg azt hittem, te vagy a bolond. — O, dehogy, egyikünk se az — mondta András némi bűntudattal. — Most már nem kell hívni a mentőket sem. — De, hívjad csak — szólt közbe Mari dühösen —, mert most azt hiszem, én őrülök meg. Fotó: Prikler Egy neo-vad sirámai Engedtessék meg, hogy bemutatkozzam! Barlanglakó vagyok, egy a sok közül. Az egymásra rakott barlangok egyik, magasabbra sikeredett szintjén van a kétüreges tanyám, melyet lépcsőháznak nevezett, kürtőn keresztül lehet megközelíteni egy rafináltan szerkesztett emeltyűvel. Ha viszont az az emeltyű nem működik — ami igen gyakran előfordul —, akkor a megközelítés gyalogszerrel történik! Ez esetben az élelmiszernek szánt zsákmánnyal való cipekedés irtómód megnehezíti a vegetálást! De nemcsak a hasznos teherrel való herce-hurca okoz gondot, hanem a zabálás (új nevén: étkezés!) után megmaradt hulladék(ízék) eltakarítása is! Mert ugyebár, míg a kaja-pia felfelé masíroztatása szertelen eszem-iszommal kecsegtet, addig a kóró és torzsa, valamint az értéktelen bütykösök barlangból történő eltávolítása minden kellemes hangulatot nélkülöző tevékenység! Ilyenkor szokott előfordulni az a hihetetlennek tűnő eset, hogy egyik barlanglakó a másik nyílászárója elé üríti szemétgyűjtő edényét! Amire a sértett fél úgy reagál, hogy széttúrja az ajtaja elé csempészett gusztustalanságot és személyazonosító tárgyat, esetleg papiruszdarabot keres közte. Ha tüsténkedése sikerrel jár, akkor összeacsarkodik a gyalázatos szomszéddal, és végül a közítélő emberekhez folyamodnak igazságtételért. Az ilyenhez hasonló esetek viszont arra jók, hogy mi — a szélrózsa minden irányából idecsődült vadak —, megismerkedjünk egymással, és néven nevezhető okunk is legyen utálnunk egymást! A barlang fala, amely a térelválasztáson kívül még a szomszédtól való elkülönülést is szolgálja, alig arasznyi vastag, apró kövekből összeragasztott lemezekből áll. Ezt a fajta műsziklát panelnak nevezik. Az időjárás viszontagságai és egyéb kellemetlenségek ellen lenne hivatott megvédeni a benne menedéket kereső szegény vadembereket. Ami csak igen kis mértékben sikerül, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem rendelkezik az igényeknek megfelelő tulajdonságokkal. Nem óv például a négy szomszéd (alul-felül, jobbra-balra) által gerjesztett kellemetlen hanghatásoktól! Mert ugyan mikor kellemes a magnó, a gramofon, a rádió- és a tv-készülék hangja?! Mármint az övéké?! De ezek csak hagyján! Ezeket néha-néha kikapcsolják! De a jobb oldali özvegy Tóthnét soha! Töredelmesen megvallom, ilyenkor néha irigylem a vadnyugatiakat, amiért náluk szabad fegyvertartás van. Mert ugye, ha itt is úgy lenne, egy kilenclövetű colttal az alattam lakó Alvadat (alsó vadember!) is rendre utasíthatnám! Hogy azzal meg mi a bajom?! Hát azonkivül, hogy a közelemben él, az ég-világon semmi! Igen, mert őkelme állandóan égő dohányleveleket szipákol! De a szó szoros értelmében ám! Éjjel-nappal, folyton-folyvást, szakadatlan! Most ugye mondhatná a kedves érdeklődő, hogy tojjak rá, hiszen felette vagyok, de a dolog nem ilyen egyszerű! De nem ám, mert az Alvad az én barlangomat is tele füstöli! Ez olyan módon történik, hogy a mi barlangunk alja képezi az ő barlangjának a mennyezetét, és a borítólapok szélein, a parkettázás szegélylécei (poszterholc) alatt láthatatlan rések leledzenek, és ezek a rések átengedik (éjjel is meg nappal is!) az Alvad füstös bűzét a mi barlangunkba. Aztán van ennek az Alvadnak még egy ronda tulajdonsága! Rengeteg erjesztett bogyólevet meg árpalevet iszik, amitől megbolondul, és olyankor a tébolyulthoz illő módon is cselekszik. Nőjét — aki süt-főz, mos, vasal és takarít rá —, üti-veri. S ráadásul ezt a nem éppen kevés zajjal járó tevékenységet a legtöbb esetben az éjjeli időszakra halasztja, amikor az általános zajlépcső a legalacsonyabb! Mielőtt sirámaimat (a jelenlegit) befejezném, még egy szörnyű veszedelemre kell felhívnom a közfigyelmet! Tudott dolog, hogy a panel-barlangok őseiben, a sziklabarlangokban nagy előszeretettel vertek tanyát a kisebb-nagyobb állatok, melyeket onnan az ember idővel kiűzött. Nos, a száműzöttek leszármazottainak némelyike most furfangos módon ''visszasettenkedik" a mai vademberek úgynevezett komfortos barlangjába! Csak hogy a leggyakoribbak közül néhányat megemlítsek, ilyenek a kutya, macska, tengerimalac, sündisznócska, teknősbéka, aranyhörcsög, trópusi és nem trópusi madarak. Némelyik vadember családjában olykor még a velük közös háztartásban élő állatok neveit is átruházzák egymásra. Erre is felhozok néhány példát: a kimaradozó férj, asszonya szerint: büdös "kutya", a ravaszul hízelgő asszonyka a "cicus" nevet kapja! A kis mértékben rendetlenkedőnek a "malac"!, a nagy mértékben rendetlenkedőnek a "disznó" név dukál! A példákat a visszafejlődéstől való rettegés közepette kaparásztam össze, azzal a szándékkal, hogy ha egyszál magam nem is tudom megváltoztatni neo-vad társaimat, legalább valamelyest rádöbbentem őket a visszazuhanás fennálló veszélyére. Mert, ha igy folytatjuk, hamarosan négykézlábra ereszkedünk. Akár hiszik, akár nem, az Alvadat már több ízben láttam így hazajönni! Kovács József /----------------------------1--------------------------------Varázskép A képen ott található a tanító bácsi is. Vajon hol? A HÉT 21
