A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-26 / 48. szám
ÉVFORDULÓ Emlékezés Lányi Menyhértre születése 100. évfordulóján Lányi Menyhért 1893. november 26-án Kassán született, s középiskolai tanulmányai elvégzése után először ott, majd Budapesten újságíróskodott. Az 1918—19-es magyarországi forradalmak bukása után emigránsként tért vissza szülővárosába, s emigráns társai többségével szemben emberileg az tette őt rokonszenvessé, hogy nem vált szervilis kormánytámogatóvá: független maradt, s a magyar nyelvű aktivista és ellenzéki sajtóban egyaránt publikált. Az irodalmi életben drámákkal és hangjátékokkal tűnt fel. Drámáiból a kelet-szlovákiai hivatásos színtársulat hármat Kassán bemutatott (A herceg szerelmes, Firenzei haláltánc, Nyári zivatar), s mint helybéli szerző tapsot és elismerő pajtáskritikát is bőven kapott, de könyvdráma jellegű darabjai ettől nem lettek életteljesebbek, s azóta véglegesen eltűntek két háború közti gyenge drámaírásunk süllyesztőjében. Hasonló sorsa lett kétkötetes regényének: a Mihirág-tmk, melynek a címét értékjelzőként is fel lehet fogni. Jó átlagszínvonalat a novellában ért el. E műfajban van néhány olyan munkája is, melyeket a reprezentatív alkotásai közé sorolhatunk. Főleg két elbeszélése ilyen: az Öten a különszobában és a Saulus. A háborús témát feldolgozó első írás tartós antológiadarabbá vált, pedig ebben a tematikában két háború közti novellisztikánk aránylag sok jó novellát produkált. (Darkó István: A hóhér, Vakot, Egri Viktor: Madelaine; Sebesi Ernő: A gyáva hős; Szombathy Viktor: Egy nemzedék sodródni kezd; Tamás Mihály: Találkozás a faluval). Lányi novellája egy gyalogos század tisztikarát két helyzetben mutatja be: a frontharcok poklában, ahol az emberi jellemek kendőzetlenül mutatkoznak meg, s az első világháborút követő gazdasági és erkölcsi romlásban, amelynek a legbátrabbak és legderekabbak is áldozatul esnek. A Saulus bibliai tárgyú elbeszélés, s benne Lányi a keresztényüldöző zsidó Saulusból hitvédő kereszténnyé és az újszövetségi szentírás egyik kiemelkedő szerzőjévé lett Szent Pál életútját mutatja be. Ennek a hosszú elbeszélésnek olyan lendülete van, hogy egy kisregény is kitelt volna belőle. A jóra térés szimbólumaként használt Saulus—Paulus esetet (a "damaszkuszi utat") a mi olvasóink is ismerik. Ami viszont Lányi írásában számukra újat jelenthet, az Szent Pál saulusi életszakaszának kitűnő felelevenítése: Saulus a korszak legelőkelőbb zsidó rétegéből származott, s a hazájában elérhető legmagasabb műveltség birtokosa volt. A "szeresd felebarátodat és szeresd ellenségedet is" parancsot hirdető Krisztussal szenvedélyes Róma-gyűlölete állította szembe és hosszú ideig a zsidó nép árulóját látta benne. Lányi Menyhért, aki az első világháború frontján alig huszonéves katonaként megsebesült, a második világháború éveit faji üldözöttként vészelte át: munkaszolgálatos volt, majd bujdosott. Csehszlovákia felújulása után a magyarellenes intézkedések őt nem sújtották, s szülővárosában megfelelő egzisztenciához jutott. Rokonszenves embersége másodízben ekkor nyilvánult meg: a szlovákiai magyarság igazságtalan jogfosztottsága megrendítette őt, s önként Magyarországra távozott. 53 éves volt csak, de írói pályája véglegesen megtört: kéziratai egy ideig még szaporodtak, de könyve már nem jelent meg. Amikor 1968-ban Örökség címmel összeállítottam az első irodalmi szakaszunk novellaírását bemutató antológiát, tudtam arról, hogy Lányi Miskolcon él, de kapcsolatban még nem voltam vele. Kapcsolatunkat aztán az ottani folyóirat, a Napjaink szerkesztői (Gulyás Mihály, Zimonyi Zoltán, Papp Lajos) segítették elő. Ők a szegedi Tiszatájat szerkesztő Ilia Mihály mellett úttörő kezdeményezői voltak kisebbségi irodalmunk magyarországi felkarolásának, s megtalálták az utat a városukban élő, tengődő régi írónkhoz is. Látogatták őt, az Irodalmi Alaptól segélyeket eszközöltek ki számára, s nekem is hirt adtak róla. Egyetemi tanítványom, Kováts Miklós akkor már dolgozott a színház- és drámatörténeti disszertációján, s Kassáról többször fölkereste a drámaírásban tevékeny Lányit. Ő vitte el hozzá az én küldeményemet is: az Örökség antológia és a Két kor mezsgyéjén monográfia dedikált példányait. Az első levelet 1971 áprilisában írtam neki, s gyors válasza nagyon meghatott volt. "Kedves, eddig nem ismert igaz Barátom"-nak szólított, s a sorait így kezdte: "Valósággal áldásként hatottak rám szíves sorai. Felvillanyzott az a tudat, hogy annyi év után van még valaki odaát, aki igaz szívvel gondol rám, sőt méltányol is. Bizonyára megérti, hogy nagy élmény ez olyan öregnek, akinek már nincsenek ambíciói, csak emlékei." Négy levelet őrzök tőle, s levelező kapcsolatunkat egy látogatással is megtetéztem. Törődött öreg ember volt már akkor, magas vérnyomással és egyéb bajokkal, de tudott vidám is lenni és nagyokat kacagni. Vidámságát, életkedvét a feleségének köszönhette, aki nagyon elbűvölt engem. Ez a törékeny teremtés\a faji üldözéssel, koncentrációs táborral a háta mögött úgy nézett ki, mint egy hirtelen megöregedett kislány. Az öregedés csak a testét érintette, a lelke kislányosan üde, vidám maradt. Lányi 83 éves korában, 1976. augusztus 13-án hunyt el, s a haláláról-temetéséről Zimonyi Zoltán értesített. Levelében a zsidó szertartással végzett temetés meglepő jelenetéről is beszámolt: mivel a gyászolók közt kevés férfi volt, a rabbi a keresztény Gulyást és Zimonyit is odasorolta azok közé, akiknek kabáthajtókáján a hagyományos rítus szerint vágást eszközölt. Zimonyiéknál ezt a mozdulatot csak mímelte. Úgy érzem, hogy ez a kedves-szomorkás epizód méltó volt az életében mindig nyitottnak, toleránsnak bizonyuló Lányihoz. TURCZEL LAJOS AFORIZMÁK • Az igazságot nem szeretni kell, hanem elviselni. • Nem elég a boldogság után futni, utol is kell érni. • Hogy mi az öröm? A szomjúhozónak egy pohár víz, az éhezőnek egy falat kenyér. • Gyakran olyan szívesen hazudnánk. Ha volna kinek. • Azért a csúszómászóktól is örökölt valamit az ember. • Az optimista a lehetetlent is a lehetőségek sorába emeli. • Az embernek ott kellett a teremtést folytatni, ahol az Isten abbahagyta. • A halhatatlanságért is sorba kellett állni. • Ha az eszmék már nem világítanak, sötétben kell végigbotorkálnunk az életet. • A képzelet mindig oda száll, ahová a kedve tartja. • A szabadság olyan mint a folyó, míg medrében marad, használ; ha kilép belőle, rombol. • A költőknek tudomásul kell venniük, hogy velük együtt múzsájuk is megöregszik. • A hatalom elsősorban arra való, hogy visszaéljenek vele. • Ha megválogatod barátaidat, válogasd meg ellenségeidet is. • A csönd a lélek teljessége. • Az asszonyok mindig a szerelem takarójával kívánják betakarni fázó testüket. • A szerelmi táplálékot nem szabad szertelenül fűszerezni. • Minél vastagabb a törvénykönyv, annál nehezebb megtalálni benne az igazságot. • A szelídség gyakran gyávaságot takar. • Az is szerencsétlenség, ha a szerencse elkerül bennünket. • Aki nem bízik az embertársában, saját magában sem bízik. • A népek nemzeti érzése könnyen elfekélyesedhet. • Az életünk mondata után mások teszik ki a pontot. • A percekkel fogy az életünk, a gondolatokkal gyarapodik. • A népek alig verik le kezükről a bilincset, máris újat kapnak. • Lehet, hogy az Isten akkor veri meg az embert, amikor megáldja. • A háborúban gyakran a csönd a leg vérfagyasztóbb. • Némely embernek a lelki szemére is elkelne a szemüveg. • Az országhatár csak addig sérthetetlen, amíg meg nem sértik. DÉNES GYÖRGY A HÉT 11
