A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-19 / 47. szám
ÉGTÁJAK ettől rettenetesen megcsömörlik az ember... Csak akadályozza, hogy valami komolyat teljesíthessen... Ezt egészen őszintén, sőt kicsit leverten mondta. Eszébe jutott, hogy élete legfontosabb pillanatában talán épp e miatt a mellékes energiapazarlás miatt nem volt képes elegendő erőt fölmutatni. De Kosztoglotov nem érthette meg őt! Most nem bírta elképzelni, hogy ettől az érzéstől meg lehet csömörleni. Feje üresen ingott jobbra-balra, s a szeme is üresen meredt rá: — Az én életemben semmi komolyabb nem maradt. Nem, ez a beszélgetés nem volt betervezve az onkológiai kórház rendjébe. Nem volt szokás, hogy az élet értelméről konzultáljanak, ráadásul egy másik osztály orvosával. Benézett s szó nélkül bejött az a törékeny kis sebésznő, aki mindig magas sarkú cipőben s ettől enyhén imbolyogva járt. Egyenesen odament Lev Leonyidovicshoz, letett eléje egy laboratóriumi leletet, nekidőlt az asztalnak (Oleg messziről úgy látta, hogy inkább Lev Leonyidovicsnak), és minden megszólítás nélkül azt mondta neki: — Figyeljen ide, Ovgyijenkónak tízezer a leukocitája. Lebegő hajszálainak vörhenyes felhője szorosan Lev Leonyidovics arca előtt úszott. — Hát aztán? — vonta meg Lev Leonyidovics a vállát. — Ez még nem jelent leukémiát. Egyszerűen valamilyen leucocytosisra utal, amit röntgenterápiával el kell fojtani. Erre a sebésznő még mondott valamit (és csakugyan szinte ráfeküdt a vállával Lev Leonyidovics kezére!). A megkezdett papír elárvultán hevert, a tétlen toll ide-oda ingott a sebész ujjai közt. Olegnak nyilvánvalóan ki kellett volna mennie. Épp a legérdekesebb résznél szakadt félbe a régóta tervezgetett beszélgetés. Andzselina megfordult, csodálkozott, hogy Kosztoglotov még mindig itt van, de a feje fölött Lev Leonyidovics is őrá nézett — némi humorral a szemében. Volt valami megnevezhetetlen az arcában, amitől Kosztoglotov úgy döntött, folytatja: — Még azt is meg szerettem volna kérdezni, Lev Leonyidovics: hallott-e a nyírfagombáról? A csagáról? — Igen — bólintott ó készséggel. — Es mi a véleménye róla? — Nehezen tudnám megmondani. Feltételezem, hogy egyes daganatfajták érzékenyek rá. Például a gyomordaganatok. Moszkvában most megőrülnek érte. Azt mondják, kétszáz kilométeres körzetben már mindet begyűjtötték az erdőkből, egy se maradt. Andzselina fölegyenesedett, fogta a papírját, s megvető arckifejezéssel kivonult, ugyanazzal a fesztelen (és nagyon kellemes), imbolygó járással. Kivonult, de sajnos, az iménti beszélgetést már megzavarta: a kérdéseire Oleg részben választ kapott, arra pedig, hogy mit adnak hozzá a nők az élethez, valahogy nem lett volna helyénvaló visszatérni. Am az a játékosan pajkos pillantás, amelyet Lev Leonyidovics Kosztoglotovra vetett, s ez a nagyon közvetlen viselkedés mégis megengedhetővé tette, hogy föltegye a harmadik, szintén nem egészen ártatlan kérdését: — Lev Leonyidovics! Bocsásson meg a szerénytelenségemért. Ha tévedek, felejtsük el. Maga — hangját lehalkította, s összehúzta a fél szemet — nem járt ott, ahol örökké táncolnak és dalolnak'? Lev Leonyidovics fölélénkült: — De. — Ne mondja! — örvendezett Kosztoglotov. Akkor hát ebben egyenlők! — Melyik paragrafus alapján? — Nem úgy voltam ott. Hanem mint szabad ember... — Kosztoglotov csalódottnak látszott. Nem, egyenlőségről nincs szó. — Miből találta ki? — kíváncsiskodott a sebész. — Abból az egyetlen szóból, hogy "köpött". Meg, úgy rémlik, azt is mondta, hogy "szajré". Lev Leonyidovics nevetett: — Hiába, nem lehet leszokni róla. Egyenlők vagy sem, sokkal nagyobb egyetértés volt közöttük, mint az imént. — Sokáig volt ott? — kérdezte Oleg minden teketória nélkül. Még föl is egyenesedett, már nem látszott olyan kehesnek. — Talán három évig. A sereg után oda küldtek, aztán már nem könnyű elszabadulni. Ezt nem lett volna muszáj hozzátennie. De hozzátette. Hiába megtisztelő, nemes szolgálat, a rendes emberek valahogy mégis szükségesnek érzik, hogy mentegetőzzenek. Valahol mélyen mégis ott lapul az emberben ez a kiirthatatlan indikátor. — Mint mi? — Min: ~^°szségügyi vezető. Hohó! Ugyanaz, r^nt madám Dubinszkaja: élet és halál u.' De ő nem mentegetőzött volna. Ez p..djg eljött onnan. — Eszerint még a háború előtt vég». :te el az egyetemet? — kapaszkodott belé egy újabb kérdéssel, akár a bogáncs. Nem volt rá szüksége, hogy tudja, csak az elosztóbörtönbeli ösztön működött benne: hogy pár pillanat alatt, a drkli két csapódása között áttekintse a mellé vetődött ember egész életét. — Mikor született? — Nem, én a negyedik évfolyam után önként jelentkeztem képesítés nélküli katonaorvosnak. — Lev Leonyidovics fölkelt a félig megírt papír mellől, hirtelen támadt érdeklődéssel odament Kosztoglotovhoz, s az ujjával végigtapogatta a sebhelyét. — Onnan van? — Ühüm. — Szépen varrták össze. Szépen... Rab orvos, csinálta? — Ühüm. — Nem emlékszik a nevére? Nem Korjakov? — Nem tudom, még az elosztóbörtönben történt. Ezt a Korjakovot milyen paragrafus alapján ítélték el? — kapaszkodott Oleg most már ebbe, hogy az ő dolgát is kiderítse. — Azért ült, mert az apja a cári hadsereg ezredese volt. Ekkor bejött a japános szemű, fehér koronás nővér, és athivta Lev Leonyidovicsot a kötözőbe. (Az operáltak első kötözésénél mindig jelen volt.) Kosztoglotov megint összegörnyedt, és elindult a folyosón. (regényrészlet) Szabó Mária fordítása DÉNES GYÖRGY egy perc • ; ■ ■ ' 3J ; elmegy a ma elment a tegnap is neked nagyon sok egy nap is egy nap istenem mennvi mennyi ;,rr.. i|g| i§f perc s mind téged szolgál mindenén te .... . ..... •* ’Vj mM ■ z,x i felek*. egy perc mi fér egy perelje bele százszor megkérded mire mész ve- ■ le egy perc oly kevés hogy boldoggá tegyen s oly sok hogy mindent mindent elvegyen egy perc a haldoklónak kínok végtelenje egy perc és megfogan az örök étet csendje KULCSÁR FERENC Hozzám, ha érkezel " Elhagyva földet, szürke éjt, eszméltem, mint a terhes ég, s mondtam csendben szabiim négy falának: Hozzám, ha érkezel, jó na póttal köszönj, s szárnyaidat hagyd kinn a küszöbön. És mondtam még, hogy hozzad örömödet, hangodat, az ébenfaszimit, s azt a könnyű, szertelen hegedűt, mit öSszekóldult vas-eszméken vettél. Elhagyva földet, szürke éjt, eszméltem, mint a terhes ég, s mondtam csendben szobám négy falának: Hozzám, ha érkezel, : meleg két kezed ■hozza el szobámba mind a kintieket. i, 11 A HÉT 13
