A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-19 / 47. szám
LÁTOGATÓBAN Pajzán illúziók... Az emberek szeretnek nevetni, igaz sajnos egyre kevesebb okuk és alkalmuk van rá. Ha viszont úgy adódik, akkor szívesen kacagnak, hahotáznak — felszabadultan, szívből, igazán. És hát min lehet a legjobban nevetni, mint ha viszontlátjuk saját gyarlóságainkat, képmutató csalásainkat. Ezért emlékszem szívesen egy színházi estére a Komáromi Jókai Színházban, amikor velem együtt dőlt a közönség a nevetéstől, és tapsolt mindenkinek, de leginkább annak, aki a darabba bele se nagyon volt írva. Molnár Ferenc ugyanis a Doktor úr egyik szerepét "szabadon hagyta", improvizációs ziccerlehetőséget adva tulajdonosának. Ezt a "fehér foltot" színesítette be pajzán, olykor naturalista színeivel Pőthe István, aki szerelmesen kandúrkodó csendőrparancsnokká mézesedve "szamósza és franszia pezsgő" bódulatba próbálta csalogatni az egyre lazulóbb erkölcsű nagysasszonyt, cseppet sem sikertelenül. Ők ketten a játék kábulatában, pajzán illúziókba zuhanva, a kacér kajánság ezer színében fürödve lejtették erotikus táncukat, eljátszva a dorombolás szerelmes stádiumait. A papírforma szerint kissé bugyuta parancsnok egy megvadult fogatlan oroszlán látszatpotenciájával félemlíti pamlagra ónagyságát, miközben eljátssza a karikatúra eredetijét is alaposan megmarkolászva, és kardjával jelzésértékűén és persze precízen kidolgozva jut vissza az illúziókból a szerelem testiségébe, hétköznapibb koreográfiájába. Rutin, precizitás, átélt reménytelenség kavarodik a figurába, így válik az alig odaskiccelt szerep karakteres mókává, bohózati remekléssé. Hogy a megidézett csendőrparancsnok milyen melegítőben, arról szóljon a következő beszélgetés. • A Pőthe név meglehetősen furcsa, ritka. Sohasem gondolt arra, hogy művésznevet vegyen fel? — Amikor alapiskolásként kezdtem észrevenni a világ dolgait, nyomoztam a nevem eredete után, mivel ezzel a névvel én is nagyon ritkán találkoztam. Az édesapámon kívül sokáig senki mást nem ismertem, aki ezt a nevet viselte volna, meg gyakran keverték is Petővel, Petőccel. Végül kiderült, hogy édesapám Pozsonyban jutott hozzá, és német származású a név. Én egyrészt nem gondoltam soha arra, hogy művésznevet válasszak, másrészt meg ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy volt egy rettenetesen hosszú nevű színész, az választott magának művésznevet, mert a plakáton nem fért volna el az eredeti. Az enyém meg jól megfér rajta, bár ritka és nehezen megjegyezhető, de a sajátom. • Ez a név gyakran fog szerepelni a plakáton az új évadban? — Nagyon bízom benne, bár az utóbbi időben eléggé kiszámíthatatlan, hogy mikor lép az ember színpadra. De gyorsan le kell kopognom, hiszen az elmúlt időszakban nagyon sok szerepet kaptam. A következő bemutatónk a Szecsuáni jóember, és ebben a Vízárus szerepét játszom, ami az egyik főszerep. • Sem a darab, sem a szerep nem könnyű, hogyan lehet rá fölkészülni? — A darabot már ismertem, annak idején Dégi Pista alakította ezt a figurát. Aztán meg a színház dramaturgiája segítségére van a színésznek, és én is igyekszem megszerezni az összes erre vonatkozó föllelhető anyagot; a kritikákat, az elemzéseket, ha máshonnan nem, hát a Magyar Színháztudományi Intézettől. És hát nem utolsósorban segít a darab rendezője. Én nem szeretem, ha befolyásolnak a külső tényezők, tehát nem szeretem visszanézni a darabot bemutató előtt videón vagy televízióban, mert egy-egy írás, mű hatására minden emberben kialakul egyfajta emóció. • • Vannak vitatkozó színészek, Ön is ilyen? — A legtöbbet saját magammal vitatkozom. Mikor nagyobb szerepet kapok, borzasztóan vágyom arra, hogy minél több információt, segítséget kapjak hozzá. • Adott már vissza szerepet? — Vissza nem adtam szerepet, de megtörtént, hogy megkérdőjeleztem, miért nekem adták. Aztán persze előfordult, hogy éppen ebben a szerepben volt nagy sikerem, ilyen volt a Kőszívű ember fiaiban Baradlay Jenő figurája. Úgy éreztem ugyanis, hogy eredetileg nem is nekem szánták, de így visszagondolva hálás vagyok érte. Azért meg kétszeresen is hálás vagyok, hogy két Baradlaynéval játszhattam — Lőrincz Margitkával és Ferenczy Annikéval. • Ha már a kollégáknál tartunk, megmondaná kivel szeret a legjobban játszani? —■ Mindenki úgy tartja, hogy én inkább vígjátéki színész vagyok. Nagyon szeretek együtt játszani Boráros Imrével, talán azért, mert hamar egy hullámhosszra kerülünk, korban és gondolkodásban is hasonlóak vagyunk. • Van olyan szerep, amelyre különösen szívesen gondol vissza? — A Csókos asszony-ban az inas szerepét játszottam, de én nagyon szerettem volna eljátszani az egyik főszerepet. Most már viszont hálás vagyok a sorsnak, a rendezőnek, aki rám osztotta ezt a szerepet, mert így együtt játszhattam Darvas Ivánnal, aki Boráros Imrét helyettesítette amíg Amerikában vendégszerepelt, és Iglódi Pista, a rendező szerint az előadásnak sikere lett volna a budapesti Vígszínházban is, ahol annak idején szintén műsoron volt. • Az idén nem sok vígjátéki szerep vár Önre és a társulatra, mert érzésem szerint az első három bemutató meglehetősen szomorú. A Popfesztivál és a Szecsuáni is meglehetősen mély mondanivalójú, és a Csibe sem kitörő bohózat. Ki válogatta össze ezeket a darabokat? — Az évadot nagyon hosszú időn át a művészeti tanács próbálta úgy összeállítani, hogy közönségcentrikus és igényes is legyen. Sajnos nem sikerült azokat a rendezőket biztosítani, akiket szerettünk volna, meg más okok is közrejátszottak, így végül is ezek a darabok maradtak a tervben. A közeljövőben nívós szlovák rendezőket is szeretnénk megnyerni a színházunk számára, ami bizonyítéka lenne, hogyjól megférünk egymás mellett. • A Doktor úrban Ön egy szerelmes figurát alakított. A magánéletben is ilyen szerelmes típus? — A magánéletben is mindig reménytelenül szerelmes voltam. Megtörtént, hogy a partner nem is tudta, hogy fülig szerelmes vagyok bele. • Talán azért mégsem volt mindig reménytelen ez a szerelem... — Hát igen, házasságban élek, és van két gyermekem. A lányom már dolgozik, a fiam meg Magyarországon jár középiskolába. Inkább ő vonzódik a művészetekhez. • Önnél hamarabb kezdődött ez a vonzalom? — A hatvanas években jól működött a vidéki színjátszás. Szülőfalumban, Nyárasdon az édesapám is elég jól "művelte". Akkoriban szoros kapcsolat volt a profiszínház és a falusi színjátszók között. Gyakran lejöttek segíteni, és egy ilyen alkalommal látott meg engem Konrád József, ő hívott el felvételizni. Most a huszonötödik évadot taposom. • A színészi pálya bizonyos exhibicionizmusra épül. Ha például teljesen meztelenül kellene megjelennie a színpadon, vállalná? — Nem tudom, hogy az "adottságaim” megvannak-e hozzá. Bizonyos szituációkban lehet, hogy vállalnám, de nem tudom... Ez sok mindentől függ. Az idők során sok belső feszültség alakult ki bennem, ami abban nyilvánul meg, hogy ha például le kellene ülnöm a teli nézőtér közepére, borzasztóan félnék. Ebből kiindulva mindenki jobban jár, ha megmarad a megszokott szereposztás: Pőthe István a színpadon, én meg sokadmagammal a nézőtéren. BEKE ISTVÁN A HÉT 7
