A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-11-05 / 45. szám

EGTAJAK Albert Camus* A pesti/ (regényrészlet) Az igaz történetek és mendemon­dák, melyeket a temetésekkel kap­csolatban terjesztettek, korántsem nyugtatták meg polgártársainkat. Mert hát bizony beszélnünk kell a temetésekről, s az elbeszélő elné­zést kér érte. Jól tudja, hogy e tekintetben szemrehányás érheti. Valami azonban mentségére szol­gál, az, hogy úgyszólván köteles­sége, mint ahogy kötelessége va­lamennyi polgártársának, hogy tö­rődjék a temetésekkel. Nem mintha különösebb érzéke lenne az ilyes­fajta szertartásokhoz, sőt jobban szereti az élők társadalmát, így például a tengeri fürdőzéseket. De hát elvégre a tengeri fürdőzést hatályon kívül helyezték, az élők társadalma pedig naphosszat ret­tegett, hogy át kell adnia helyét a halottak társadalmának. Ez nyilván­való volt. Az ember természetesen mindig megkísérelheti, hogy elfor­dul a nyilvánvaló igazságtól, elta­karhatja a szemét, de az igazság oly szörnyű erős, hogy végül min­dent legyőz. Hogy lehet például elutasítani a temetést, midőn sze­retteidnek szükségük van temetés­re? Nos hát, szertartásainkat kezdet­ben a gyorsaság jellemezte! Minden formaságot leegyszerűsítettek, a gyászpompát elhagyták. A betegek családjuktól távol haltak meg, a virrasztási szertartást betiltották, úgyhogy aki este halt meg, teljesen egyedül töltötte az éjszakát, aki pedig nappal halt meg, késedelem nélkül sírba került. Igaz, hogy a családot értesítették, de a család a legtöbb esetben nem mozdulha­tott ki, mert ha előzőleg a beteg mellett élt, vesztegzár alatt állt. Abban az esetben, ha a család nem lakott együtt az elhunyttal, akkor a jelzett időpontban kellett megjelennie, vagyis a temetőbe való induláskor, miután a testet már lemosták, és koporsóba tették. Tegyük fel, hogy ez a formaság a pótkórházban zajlott le, mely Rieux doktor gondjaira volt bízva. Az iskolának volt egy kijárata a főépület hátsó részében. Nagy lomtár nyílt a folyosóra, benne koporsók. A folyosón a család egyetlen koporsót talált, mely már le volt zárva. Tüstént rátértek a legfontosabbra, azaz papírokat írat­tak alá a családfővel. A holttestet aztán felrakták az automobilra, mely vagy igazi nagy fedett kocsi, vagy pedig átalakított nagy mentőautó volt. A rokonok beszálltak a még engedélyezett taxik egyikébe, s a kocsik teljes sebességgel szágul­dottak a temetőbe a külső utcákon keresztül. A kapunál csendőrök állították le a menetet, bélyegzőt nyomtak a hivatalos menetlevélre, mely nélkül lehetetlen volt elnyerni azt, amit polgártársaink utolsó szál­lásának neveznek, a csendőrök eltűntek, a kocsik pedig egy négy­szög mellé álltak, hol számos árok várta, hogy betemessék. Egy pap fogadta a holttestet, mert a temp­lomi gyászszertartást megszüntet­ték. Ima közben kiemelték a ko­porsót, kötelet erősítettek rá, úgy húzták, csúszott, megfeneklett, a pap meglóbálta a szenteltvíz-hintő­­jét, s az első göröngy már pattant is vissza a fedélről. A mentőkocsi valamivel előbb indult vissza, hogy fertőtlenítő locsolásnak vesse alá magát, s mialatt a lapátolt agyag mind tompábban és tompábban dobbant, a család eltűnt a taxiban. Negyedóra múlva már otthon is voltak. így aztán minden valóban a legnagyobb sebességgel és a leg­kevesebb kockázattal történt. A családok természetes érzését, le­galábbis eleinte, nyilván sértette ez. Ám pestis idején oly szempon­tok ezek, melyekre lehetetlen te­kintettel lenni: a hatékonyság ér­dekében mindent feláldoztak. Egyébként ha eleinte a lakosság lelkileg szenvedett is ezektől az eljárásoktól, hiszen a vágy, hogy illően temessenek el bennünket, jóval általánosabb, mintsem gon­dolnánk, később, szerencsére, az élelmezés kérdése olyan aggasz­tóvá vált, hogy a lakosság érdek­lődését közvetlenebb dolgokra irá­nyította. Az embereket lekötötte a sorállás, emide-amoda kellett sza­ladgálniuk, formaságoknak eleget tenniök, ha enni akartak, s így nem volt idejük arra gondolni, hogy hogyan halnak meg körülöttük, és hogyan fognak meghalni ők is egy napon. így hát ezek az anyagi nehézségek, melyek bizony bajt hoztak, később jótéteményszámba mentek. És minden a legjobban ment volna, ha a járvány nem terebélyesedik, mint ahogy már láttuk. Mert ekkor egyszerre kevés lett a koporsó, nem volt vászon szem­fedőnek, hely a temetőben. Ki kellett eszelni valamit. Legegysze­rűbbnek látszott — ezúttal is haté­konysági okokból —, ha csoporto­sítják a ceremóniákat, és szükség esetén többször ide-oda járnak a kórház meg a temető között. Rieux kórháza ebben a pillanatban öt koporsóval rendelkezett. Mihelyt megteltek, felrakták őket a mentő­autóra. A temetőben kiürítették a ládákat, a viaszszínű testek hordá­­gyakra kerültek, s egy, erre a célra berendezett kocsiszínben várakoz­tak. A koporsókat leöntötték fertőt­lenítő oldattal, visszavitték a kór­házba, a művelet kezdődött elölről, ahányszor csak szükséges volt. A szervezés tehát igen jól sikerült, s a megyefőnök meg volt vele elé­gedve. Sőt azt is mondta Rieux-1? AHPT

Next

/
Oldalképek
Tartalom