A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-29 / 44. szám
SZABADIDŐ %aS88868SäS s Temeti/ Élesen csikorogtak a kocsi kerekei, ahogy a nő a főútra hajtott. Egyszerűen nem volt kedve sebességet váltani, hármassal vette a kanyart. Nem tudott most ilyen kicsiségre figyelni. Sőt, még arra sem, nem jön-e valami a főúton. Csak a szerencsének köszönheti, hogy éppen szabad volt az út. Két rendőr ácsorgott az útszélen, nem messze a kórház parkolójából kivezető mellékútnál. A kerékcsikorgásra felkapták a fejüket, s már dolgozott is bennük a tettenérés ösztöne. Ezt jól megcsináltam, gondolta a nő, miközben leállította a motort. — Jó estét, kérem a hajtási és a személyazonossági igazolványát. Hölgyem, legalább hatvanas sebességgel vágódott ki a főútra! — mondta egy szuszra az egyik rendőr. — Igen, lehet — felelt a nő. De mintha nem hallotta volna a felszólítást, nem nyúlt a táskája után. Csak ült, és bámult maga elé. — Az iratait! — mondta erélyes hangsúllyal a rendőr. — Igen, igen. Adom már. — De hiszen ön sír! Nem elég, hogy szabályellenesen hajt ki a főútra, még sír is vezetés közben! — de ezt már inkább tréfának szánta a férfi, amolyan vigaszfélének. Mert megérezte, hogy a nőt valamilyen baj érte. Tulajdonképpen nem akarta megtudni, mi történt — baleset, betegség vagy más —, annyi rosszat látott már szolgálatai során. Azt szokta mondogatni, hogy a rendőr mindig ott van, ahol valami baj történik... Mégis megkérdezte: — Valami rossz hír? — úgy érezte, segíthet neki, könnyít a bánatán, ha elmondatja vele. — Meghalt a férjem — szólt a nő szaggatottan. — Tíz perce tudtam meg... Nincs még egy órája, hogy meghalt. A rendőrt nagyon kellemetlenül érte a válasz. Verekedőkkel, részegekkel bármikor el tudott bánni. De most zavarba jött. Mit lehet ilyenkor mondani? — Kellemetlen — bökte ki végül. — Kellemetlen? — kérdezte a nő, s akkor nézett először a rendőrre. Akkor már nem sírt. — Hát igen, azt hiszem — mondta a rendőr. — Én is azt hiszem — hagyta helyben a nő. A rendőr visszaadta az igazolványát, s felajánlotta, hogy ő majd vezeti a nő kocsiját, hazaviszi őt. A társa hadd jöjjön mögöttük, s majd vele jön vissza. — Baleset? — kérdezte rögtön, amint elindultak. — Rosszabb! — Gyógyíthatatlan betegség? — Alkohol... — Aha, értem. — Ugyan, mit ért? Mit érthet egy idegen sorsból, egy idegen életből, halálból... — Igaza van — felelte, s törte a fejét, mit mondhatna még. — Jól éltek? — Jól?! Rettenetesen rosszul. Alkoholista volt! A rendőr igazán nem tudta, mit mondjon. Már bánta is, hogy kérdezősködött. A nő nem volt vádló, csak túl őszinte. S ez zavarta. Szinte nyersnek találta. Azért úgy képzelné, hogy ha egy feleség éppen megtudja, hogy meghalt a férje, legalább jajveszékeljen. Na igen, nincs nagyon mit visszasírnia, ha valóban igazat beszélt. Ha tényleg úgy ivott a férje, hogy az élete ment rá, akkor nem lehetett rózsás az együttélés. Lehet, hogy örül is... De akkor miért sírt az előbb? Biztosan tudta már előre. Az ilyet jóval hamarább tudják az orvosok, s a legközelebbi hozzátartozónak meg is mondják. Amilyen őszinte és nyers ez a nő, biztosan amiatt sírt, hogy a temetést kell intéznie. — Rengeteg intéznivalóm lesz, azt se tudom, mivel kezdjem — szólalt meg a nő abban a pillanatban. Hát ez egy kőszívű perszóna! Nem is csoda, hogy ivott a férje, morfondírozott a rendőr. S maga sem értette, hogy miért, azt mondta: — Szívesen segítek. Ha gondolja, hogy valamiben a segítségére lehetek... — Ugyan! — szakította félbe a nő. — Mit segíthetne? Először is értesítenem kell a rokonokat, ismerősöket. Aztán a hivatalos ügyek. Ez mind az én dolgom. Senki sem segíthet benne. A férjemet meg már fel nem támaszthatja... — Sajnálja? — Igen. Azt a tizenöt évet sajnálom... Hogy nem békében, egyetértésben éltünk. A veszekedéseket, azt a sok kínt és keservet, azt sajnálom. Hogy a gyerekeinknek látniuk kellett, hogy dől romba a családi béke, hogy megy minden tönkre, minden álmunk, vágyunk. Hogy sose volt pénzünk, sose mehettünk nyaralni, mert az alkohol drága... A kórház is drága, a gyógykezelések is. Meg a temetés is az lesz. Hárpia! Gondolta magában a férfi. De közben arra is gondolt: tetszik neki ez a nő. Hát nem szörnyű! A válása óta először tetszik meg neki egy nő, az meg éppen a férje temetését tervezgeti. — Ha nem sértem meg, szívesen besegítek... — Köszönöm. Valahogy elboldogulok, legfeljebb kölcsönt veszek fel, de kérni sose szoktam senkitől, most se fogok. Közben megérkeztek. Az asszony felsóhajtott: — Istenem, hogy mondom meg a lányaimnak? — Hány lánya van? — Kettő. Az egyik tíz, a másik tizennégy éves. Már említettem nekik, hogy elég nagy a baj. De valahogy nem akarták tudomásul venni. Főleg a kisebbik. Hisztériás rohamot kapott, amikor megmondtam, mire számíthatunk. Szerették az apjukat. Hiszen, ha nem ivott, áldott jó ember volt! Igazán. Csak hát az alkohol. — Maga is szerette... — Persze, hogy szerettem. De azért nem ilyen egyszerű ez... Csak azt tudnám, hogy mondjam meg a lányoknak. Kiszálltak az autóból, az asszony megköszönte a rendőrnek, hogy hazahozta, s elbúcsúztak. A házban nem járt a lift. Most az egyszer örült is neki az asszony. Lassan lépegetett felfelé a lépcsőn. Azt hitte, mire felér a hatodik emeletre, lecsillapodik, s majd higgadtan beszél a gyerekekkel. De ahogy fogytak a lépcsők, úgy nőtt benne a szorongás. A sírás fojtogatta. Az ajtót már alig bírta kinyitni, remegett a keze, az egész teste. A kislányok hozzáfutottak a kulcscsörgésre, s kérdőn néztek rá. Lehajtotta a fejét. Éppen a kilyukadt harisnyájára esett a tekintete, s kitört belőle a sírás. — Hát látjátok, teljesen szétment a harisnyám! — mondta alig érthetően. És csak sírt és sírt, és sehogy sem bírta abbahagyni. Fiala Ilona J. Polák illusztrációja 20 A HÉT
