A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-10-29 / 44. szám

ÉGTÁJAK

Regent Parkban fogunk sétálni egy szép tavaszi délutánon. Egyszer majd szembejön velem a hölgy, akitől Madelont kaptam. "Asszonyom — fogom majd mondani —, íme, hűségesen megőriztem, amit rám bízott. Madelon egy kicsit megnőtt azóta, ugye, kissé tán meg is hízott, de nem annyira, hogy formáinak ártana. Általában látszik rajta, hogy az utóbbi hónapokat egy entellektüel társaságában töltötte. Nem hiszem, hogy hátrányára fejlődött volna..."

És így szó szót követ majd, mígnem elmegyünk teázni, majd moziba, ki tudja. — A hölgy, amennyire emlékezett rá, csinos és megnyerő külsejű volt, rendkívül egyenes vállal. Egyszerűen, de ízléssel öltözött. Nyilván fiatal, de jómódú dohánykereskedő neje. Édesapja tiszteletben megőszült tisztviselő egy nagy biztosítóintézetnél. Egy kis házuk van valahol, talán East Ealingben, egy olyan utcában, melynek minden oldalán hatvan ház áll, és mind egyforma. És az élet bennük szintén tökéletesen egyforma lehet. Ó, angol kispolgárság, pontos teaidő, nyugalmas téli esték a kandalló előtt, félóránkint egy szó, az is a walesi hercegről...

Délután csöngettek. Bátky felrázta magát polgári álmaiból, és ajtót nyitott. Az ajtóban a hölgy állt.

— Eljöttem Madelonért — mondta egyszerűen.

— O, ó! sőt ó! — mondta Bátky, elveszve a sors csodálatos útjainak szemléletében. — Foglaljon helyet. Madelon még él. De hogy talált meg engem? Mégis, London nagy város.

— Nagyon könnyű volt — mondta a hölgy. — Maga tegnap kezembe nyomta ezt a könyvet, hogy fogjam, amíg maga Madelonra vigyáz. A könyvben volt egy levél, Bátky Jánosnak, London, Francis’ Street... gondoltam, ez maga. Délután jöttem, hogy itthon találjam. Mert bocsánatot akarok kérni... képzelem, Madelon mit művelt az éjszaka ... szegény ember!

— O, már kezdtünk összebarátkozni — mondta Bátky szemérmesen. — Egész éjszaka simogattam, mert arra gondoltam olyankor, hogy a maga keze érintette.

— Kedves — mondta a hölgy, és levetette kalapját.

Most látta csak Bátky, hogy milyen gyönyörű. "Mindig is szerettem a dohánykereskedők feleségeit. A hajában van valami a virginiai dohány nemes sárgaságából."

Teát főztek, és amíg a hölgy betöltötte, Bátky megragadta az alkalmat, és felírta egy cédulára: "A szerelmek szeptemberben vagy januárban kezdődnek."

Tea után odaült a hölgy lábához, és ölébe hajtotta fejét. Arra gondolt, hogy most ottthon vannak, a hölgynél otthon, East Ealingben. A falon lóg a család, a nagypapa pofaszakállal. A gramofon karácsonyi éneket dalol. Minden olyan nyugodt és változhatatlan. A brit birodalom erős alapokon áll. Madelon egy kis macskával játszik a kandalló előtt.

A hölgy ajkának oly íze volt, mint a házilag készült eperdzsemnek. Mikor ruháit levetette, mozudulatai nyugodtak és szelídek voltak, mint aki tudja, hogy holnap is lesz egy nap. Lényéből annyi határozottság sugárzott, hogy Bátky nem is csodálkozott váratlan diadalán. Úgy látszik, náluk teaivás után ez következik. Jenny is így szokta...

— Máskor is eljövök — mondta a hölgy estefelé.

— Boldog leszek — mondta Bátky meggyőződéssel. — Nem mondaná meg a nevét?

— Ó! Azt hittem, hogy megismert. A

képemet láthatta eleget a lapokban. Én vagyok Rothesay grófné.

És elment.

Ez a végakkord bántotta Bátkyt, aki nagyon becsülte az igazmondást másokban. Többnyire szakított a hölgyekkel, akik azt mondták, hogy fogat húzatnak, amikor a másik férfival voltak. "Miért szégyelli azt, hogy egy fiatal, de jómódú dohánykereskedő felesége? Az angolok gyógyíthatatlan sznobok. Ha nekem volna egy kis házam East Ealingben, és a nagypapa pofaszakálla lógna a falon, dehogy tagadnám le."

Ez a hazugság annyira lehangolta, hogy nem is lett szerelmes az illető hölgybe. Magányossága megint úgy nyomta, mint egy lassan leereszkedő mennyezet. A londoni utcákon mindig éppen alkonyodott; finom eső szitállt, a Vamden Hillen öregurak sétáltak a végtelen pihenés felé. A Kensington városrészben egymagában kétmillió idősebb hölgy lakik. Az életnek semmi értelme sincs. Valahol, talán egy skóciai kastély mélyén vagy százados fák alatt egy sötétedő alléban, egy meghasonlott grófnő most vet véget önkezével életének.

Egy nap megint megjelent a hölgy.

Megint nagyon kellemes délutánt töltöttek. Bátky bizalmas és érzékeny hangulatban volt,

Pestről mesélt, ahol meghitten világítanak ki az utcára a kávéházak, a pincérek tudják, hogy az ember milyen újságot szeret olvasni, és titokzatos szegény emberek lapátolják éjszakánként a szép fehér havat.

— Hogy hívják? — kérdezte, mert elvárta, hogy most már az asszony is őszinte lesz.

— De hiszen mondtam már. Én vagyok Rothesay grófné.

Bátky hideg lett és kimért. Látta, hogy sohase fogja megközelíteni ezt a nőt, pedig mit ér a szerelem, ha nincsen az emberek közt lelki kapcsolat.

— Holnap elutazom — mondta — Franciaországba, ahol az apám toronyőr a Notre Dame-ban.

— Mikor jön vissza — kérdezte a hölgy.

— Nem jövök többet vissza — mondta Bátky komoran.

— Ahogy gondolja — mondta a hölgy vállat vonva, és lesietett a lépcsőn.

Pár nappal később a Sunday Pictorials valami alkalomból megint hozta Rothesay grófné fényképét, ő volt az.

"A nők kiismerhetetlenek" — irta fel Bátky egy papírszeletre, melyet gondosan eltett.

J. Polák illusztrációja A HÉT 13