A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-29 / 44. szám
HÍRMONDÓ GYURKOVICS MÁRIA emlékeim tükrében A negyvenes éveket a krónika a budapesti Operaház "aranykorszakaként" tartja számon. Ez a minősítés főleg a háború utáni évekre vonatkozik, melyeknek magam is részese és szerencsés élvezője voltam. Ekkor már újra itthon voltak a háború előtt külföldre kényszerült "nagyok", mint Svéd Sándor, Székely Mihály, Simándyv&l, Tiszay Magdával, Delly Rózsival, Melissel, hogy "csak" őket említsem, pedig berobbant az ifjú nemzedék. De legjobb formájukban voltak akkor az operaház "állócsillagai" is, vagyis a hazai gárda. Az előadások élén két olyan karmester-egyéniség áll, mint az akkor állandó jelleggel Budapesten működő világhírű Otto Klemperer és a hazai Ferencsik János. A kor "állócsillag"-ainak hosszú sorából most csupán egy egyéniséget emelek ki, nevezetesen Gyurkovics Máriái, akinek kettős jubileuma késztet az emlékezésre. Júniusban lett volna ugyanis nyolcvanéves, és október végén lesz húsz éve, hogy hangja örökre elnémult. Most, hogy emlékeimben megidézem — hat nagy szerepében sokszor hallhattam őt — Melis György szavai jutnak eszembe, aki pályatársnőjét így méltatta: "Aki Gyurkovics Máriát hallotta, soha nem felejtheti, aki nem hallhatta, örökké sajnálhatja." Gyurkovics Mária a három női szoprán hangfaj — drámai, lírai, koloratúr — közül a harmadik kategóriába tartozik. Ez a legkönnyebb, legmozgékonyabb hang, mely a legmagasabb régióban, még a magas cét is túllépve, mint egy fuvola ugrándozik. És Gyurkovics ezeket a legfélelmetesebb és legbravúrosabb koloratúra szerepeket is játszi könnyedséggel énekelte. Ez a tulajdonsága azonban sosem vált olcsó önmutogatássá, mert hangja gyönyörű ezüstös színnel ragyogott, és mert szuggesztív kifejezőerővel rendelkezett, s így mindenkor az ábrázolt személy egyéniségéhez idomult. Híres szerepei között ott van Rossini vígoperájának, A sevillai borbélynak tűzről pattant kacér és ugyanakkor pajkosan kedves Rosinája éppúgy, mind Donizetti tragikus sorsú hősnője, Lammermoori Lucia. Ebben a szerepében nemcsak káprázatos kadenciáinak emlékét őrzöm, hanem azt a mély tragikumot is, mellyel megelevenítette Lucia őrületbe torkolló bánatát is. Klemperer betanításában A Hoffmann meséi merev babafiguráját, a gép-Olympiát is énekelte, de Klempererhez kötődnek parádés Mozart-szerepei is. Jómagam sok-sok Zerlináját élveztem a Don Giovanniból és ugyancsak lelkesen tapsoltam neki, amikor az Éj királynőjét énekelte A varázsfuvolában. Legkedvesebb szerepe azonban Verdi Rigolettójának Gildája volt, melyben 1937-ben először lépett az Operaház színpadára. Ez a szerepe kapcsolódik életem egyik kiemelkedő operaélményéhez is. A Metropolitanből hazatért Svéd Sándor 1948 júniusában először lépett az Operaház közönsége elé. Erre az alkalomra Svéd kedvenc szerepét, a Rigolettót választotta, partnere Gilda szerepében természetesen Gyurkovics Mária volt. Az előadás csúcspontja a bosszúkettős volt a harmadik felvonás végén. Ekkor történt az a "csoda", hogy a vasfüggöny elé nem tudom hányadszor is kitapsolt Rigoletto és Gilda — a már rég eltávozott zenekart és karmestert is visszahíva — ott, a vasfüggöny előtt volt kénytelen a bosszúkettőst megismételni. Érdekes véletlenje a sorsnak az is, hogy éppen Gildaként láttam-hallottam őt a színpadon először, és utoljára is Gildájának tapsoltam — de az már 1957 decemberében volt, amikor Pozsonyban énekelte ezt a tragikus szerepet. Mária ott nyugszik a Farkasréti temetőben szemben egyik nagynéném sírjával. Ha ott járok, előtte is tisztelgek, s megcsodálom síremlékét, Borsos Miklós remek alkotását, mely Gyurkovics Máriát Gildaként ábrázolja. VARGA JÓZSEF MESEVILÁG - ÜVEG MÖGÖTT A pozsonyi Sznf-téren az utóbbi két hónap alatt nemegyszer kerültem "forgalmi dugóba". Nem elég, hogy sok üzletet, háztömböt átalakítanak, felújítanak, s emiatt olykor-olykor még a járdáról is leszorul a különféle veszélyeknek kitett amúgy is ideges járókelő, de bármelyik napszakban gyerekcsoportokba ütközik — zsörtölődtem folyton magamban. Láttam persze, hogy a gyerekek a Művészetek Házába igyekeztek, vagy onnan jöttek ki éppen, de az ember már csak ilyen, főleg ha naponta minden oldalról bőszítik — "megmorog" mindent. Aztán valahogy megbékéltem a gyerkőcökkel, sőt örültem, hogy a BIB’93 kiállításnak ekkora a nézőközönsége. Milyen is volt a nemzetközi gyermekkönyvillusztráció (BIB) idei, 14. seregszemléje? Mint rendezvény a gyerekek szemszögéből nézve — az eddigi évfolyamaihoz képest — bizony elég szegényes. A kiállításnak otthont adó Művészetek Háza földszintjén most nem fogadták a gyerekeket videofilmekkel, nem szerveztek gyerekelőadásokat, s a hagyományos zenés műsorok is hiányoztak. Nem a már lassan minden területen apátiába torkolló érdektelenség miatt maradtak el a rendezvények, hiszen a gyerekek még mindig tudnak lelkesedni, önfeledten játszani, játékokba bekapcsolódni. A rendezők — sajnos — éppen az "élő" programokon takarékoskodva igyekeztek gazdálkodni a rendelkezésükre bocsátott anyagiakkal. Az épület első és második emeletén elhelyezett kiállítások a felnőtt közönséget valószínűleg minden szempontból kielégítették. Az idei versenyre negyven ország 221 képzőművésze küldte el munkáját. A legtöbb illusztráció Lengyelországból, Franciaország-A 7. Városi Kulturális Napokat a pozsonyi Szent Márton Dómban nyitották meg 1993. október 2-án. Kodály Zoltán Magyar Miséjét a Concordia vegyeskar adta elő, utána pedig háromnyelvű (magyar, szlovák, német) ökumenikus istentiszteletet tartottak. A rendezvényen jelen volt BAUER GYŐZŐ, a Csemadok OV elnöke, VÉGH LÁSZLÓ, az OV főtitkára, valamint több hazai és magyarországi közéleti és egyházi személyiség. Prikler László felvétele a háromnyelvű istentiszteleten készült. fi A HFT
