A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-29 / 44. szám
"halálesőt permetező" madarak helyett egyszer megérkezik a boldogság kék madara. (Hiszen "arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket, hogyha szenvedünk...".) Addig is "játsszunk még tovább"! Közben látogassunk el a Zene és a Béke jegyében meghirdetett ’69-es woodstocki fesztiválra! Azaz váltsunk jegyet a Komáromi Jókai Színház évadnyitó előadására — a DÉRY—PÓS—PRESSER—ADAMIS: KÉPZELT RIPORT EGY AMERIKAI POPFESZTIVÁLRÓL című musicalre! A '73-as Vígszínház-beli bemutató után végre idehaza is élvezhetjük a próza-, líra-, zene-, tánckompozíciót. Bő másfél órányi tartalmas kikapcsolódást nyújt a főiskolai hallgatókkal és stúdiósokkal megfiatalított színészgárda játéka. (Eközben talán saját "Eszterünket" is megleljük a nézőtéren.) A történetet nem ismertetem annak reményében, hogy sokan elolvassák az azonos című Dérykisregényt. A PÓS SÁNDOR által színpadra alkalmazott, FRENKÓ ZSOLT m.v. által dramatizált és rendezett "Popfesztivál" művészi értékét nagymértékben növeli SEBESTYÉN CSABA m.v. — hajdani Markó Iván-balettasszisztens csodálatos koreográfiája. Az eredetinél keményebb hangzású, maibb zene a Szlovák Rádió magyar adásából közismert BÁLLÁ IGOR m.v. zenei vezető és az ez alkalomból ismét összeállt (és remélhetőleg továbbra is színen maradó) PIGMEUS együttes (tagjai: Balia Igor, Kiss Sándor, Fülöp György, Szabó Gábor, Mede András) érdeme. A darabba beékelt "Egy elfelejtett szó" című LGT-sláger pedig a hozzátartozó koreográfiával együtt a produkció egyik erőssége. Áz egyszerűsége miatt nagyszerű, ötletesen funkcionáló díszlet GOMBÁR JUDIT m.v., Jászai-díjas tervező munkája. Akárcsak a huszonnyolc jelmez, amelyek mindegyikét nem fogadta kitörő ováció. A szabadtéri koncertek látogatói ismerik a szokványos buliviseletet: farmer- vagy bőrcucc — parádézás mellőzve! így a színpadon is leginkább az efféle kosztümök a helyénvalóak. Még a nagyvirágos hippi-öltözetet is elfogadom, bár kétlem, hogy egy háromnapos banzájra efféle öltözékben indulna el valaki. (Viszont tánc közben kényelmes és mutatós szerelés.) Remeknek tartom Manuel (mint egy vietnami mundér és egy bohóc-kezeslábas szimbiózusa), René (szivárványszínű mint narkós viselőjének a látomásai), Joshua, Kígyó és Bíró jelmezét is. Ellenben akár szimbólumként, akár megkülönböztetésként is értelmezendő Eszter kék "bankettruhában" és magas sarkú cipőben való megjelenése, továbbá Marianne fidres-fodros, tűzpiros "báli" kosztümje — egyiket sem találtam az adott viszonyok közé illőnek. Pár mondatban szólok a színészi teljesítményekről is, bár ez inkább a színikritikus, mint az előadásról ismertetést író újságíró feladata. Összegezve elmondható, hogy lázas, eredményes csapatmunkának lehettünk tanúi, amelynek során a produkció minden résztvevője keményen (de állítólag élvezettel) megdolgozott a sikerért. E "prózai" társulat (örök)ifjú tagjai kiruccantak a ZENE és a TÁNC birodalmába is, ahol igyekeztek tudásuk legjavát nyújtani. Az egyik főszereplőt — Józsefet alakító VÖRÖS LAJOS végre megkapta eddigi művészpályája nagy lehetőségét, és nem okozott csalódást! Énektudását már bebizonyította az "A padlás"-beli Révész szerepében. A vívódó, kissé esendő József-alakítása telitalálat (pl.: az önmarcangolást tükröző arcjáték). DÓSA ZSUZSA — a hasonló korú Eszter szerepében — hálás, ugyanakkor összetett feladatot oldott meg hasonló sikerrel. VARSÁNYI MARI szerető-óvó Beverleyje, MOKOS ATTILA mókás Manuelje, BENKŐ GÉZA f.h. narkóba menekülő Renéje, BENES ILDIKÓ / NAGY SZILVIA gyötrődő Mariannéje, STUBENDEK KATI f.h. temperamentumos Juanája, MÁK ILDIKÓ csábos Kígyója, TÓTH TIBOR f.h. nehézfiús Nyilas Madara és Pokol Angyala, VARGA TIBOR bölcs Joshuája, PETRIK SZILÁRD f.h. lázongó Frantisekje, BOLDOG HY OLIVÉR eseményeket mesélő Tanúja, D. NÉMETH ISTVÁN tiszteletet parancsoló Bírája, KÚKOĽA JÓZSEF gyilkosságra vetemedő, mégis szánnivaló Fiúja, SKRONKA TIBOR kettős életet élő Bilije megannyi nagyszerű lehetőség egy-egy köztünk élő jellem megformálására. Az egyes alakítások során a szereplők helytálltak — ki-ki ének- és/vagy tánctudásáról is tanúbizonyságot tehetett—tett. Remélhetőleg az említett főiskolás tehetségek — néhány társukkal ellentétben — hazai magyar színházainkhoz szerződnek. Mivel a produkcióban a legifjabb színészutánpótlás (Agócs Judit, Keserű Márta, Ferencz Bálint, Tóth Gábor, Reiter Zoltán, Darázs László, Bernáth Tamás, Muzslai Zoltán, Dráfi Anikó, Fellner Margaréta, Vince Emőke, Nagy Anna, Stugel Tibor) is serényen tevékenykedett, megérdemelték volna, hogy a műsorfüzetben az ő nevüket is kiírják... Ismertetésül ennyit a komáromi társulat évadnyitó premierjéről, amely alatt időnként rakoncátlankodott a "technika kisördöge"... Ettől jobban már csak az zavart, hogy a közönség (tisztelet a kis létszámú kivételnek) nem köszöntötte felállva az előadást jelenlétével megtisztelő Adamis Annát... Bízom abban, hogy jövőre — Déry Tibor születésének 100. évfordulója táján — a "Képzelt riport..." hasonló sikerszériát ér el, mint a közönségsikernek számító "A padlás", és talán Budapest közönségét is sikerül meghódítani. A darab népszerűsítését szolgálná néhány árusításra szánt magnókazetta és trikó (ez utóbbival már rendelkeznek a bennfentesek). Akik pedig másféle fesztiválra vágynak, azok a közeljövőben megtekinthetik a Kiss P. József-féle gimis műkedvelő-változatot, vagy elmehetnek egy csallóközi rockfesztiválra (szipózni nem kötelező!)... MISKÓ ILDIKÓ OKULJUNK AZ ELŐZMÉNYEKBŐL! Be kell vallanom kedves olvasók, hogy nem minden aggodalom nélkül kezdtem az íráshoz. Ugyanis könnyen megeshet, hogy Önök esetleg kifogásolni fogják témaválasztásomat, mondván: miért kell a már teljesen lerágott csonthoz nyúlni. Valóban igazán sok elemzés jelent már meg a sajtóban e tárgykörben, én ennek ellenére visszatérek a rimaszombati magyar nyelvű oktatás problémáihoz. Természetesen nem szándékozom feleleveníteni az alapiskolánkkal kapcsolatos eseményeket, mert ezek már csak egy igazán terjedelmes írásba férnének bele, másrészt erre nincs is szükség, hiszen a szlovákiai magyar olvasók előtt ismertek a tények. Én csak az ügy bonyodalmaiból szeretnék leszűrni néhány általános érvényű következtetést. Legelőször is le kell szögeznem, hogy az iskolaügyi szervek nincsenek irántunk jó szándékkal. Hosszú ideje elodázzák a város legmostohább körülményei között működő iskolája gondjainak megoldását, miközben egyre javulnak a szlovák alapiskolák működésének feltételei. Nem kétséges, hogy a rimaszombati magyar iskola került leginkább irigylésre nem méltó helyzetbe. Ennek ellenére minden igyekezetünk hiábavalónak bizonyult, hosszú évek múltával sem történt előrelépés ez ügyben. Ezért nyúltunk a polgári engedetlenség — sztrájk — eszközéhez. Sajnos így sem sikerült feltenni az i-re a pontot. Ismét kijátszottak minket. Gyakorlatilag tanévkezdéskor "robbant a bomba", egészen addig éltették bennünk egy kompromisszumos megoldás reményét. Közvetlenül tanévkezdés előtt villámcsapásként jött a keserű csalódás. Ismét ki lettünk semmizve, egy árva osztály sem jutott nekünk az új Nyugat lakótelepi iskolából. A Járási Tanügyi Hivatal jelenlegi igazgatója, a Daxner utcai iskola volt igazgatónője, annak idején úgy nyilatkozott a kaszárnyában folyó oktatásról, hogy szeretnének onnan minél hamarább az új iskolába, normális körülmények közé kerülni. Ahogyan ő mondta "legyen már végre tető a fejünk felett". Most a helyükbe költöztünk, mert ami a szlovák iskolának nem felel meg, az még kielégítheti a mi igényeinket. Fölöttébb zavarta a Daxner utcaiakat az is, hogy ott nem a sajátjukban voltak, csak bérlőként nyertek elhelyezést az épületben. Most viszont a Járási Iskolaügyi Hivatal nagyon megnyugtatónak tartja a magyar nyelvű oktatás helyzetét. De ne szaporítsuk a szót sérelmeink ecsetelésével. Nagyon hosszúra nyúlna a megkülönböztető elbírálás valamennyi esetének ismertetése. Próbáljuk meg inkább a gyakorlatban hasznosítani a rimaszombati magyar nyelvű alapiskola körüli bonyodalmakból leszűrt tapasztalatokat. Elsősorban tudatosítsuk, hogy az iskolaügyi szervektől önszántukból nem várhatunk segítséget. A hivatalos iskolaügyi politika nem kisebbségbarát. Ellenkezőleg, megkezdte az igényeinket teljes mértékben kielégíteni már a jelenlegi állapotában sem képes iskolahálózatunk további leépítését. Erre utal a Nyitrai Pedagógiai Főiskola Nemzetiségi Kultúrák Kara körül kialakult helyzet, az "alternatív" oktatás bevezetésére tett lépések és más nyilvánvaló jelek. Ezért feltétlenül szükséges, hogy kellő jelentőséget tulajdonítsunk iskolaügyünk állapotának, és állandóan tevékenykedjünk fejlesztése érdekében. Rimaszombat esetében az legyen fő célunk, hogy a most épülő Nyugat lakótelepi iskola végre már a magyar oktatást szolgálja. Elegünk lett a komolytalan ígérgetésekből, halogatásokból, pótmegoldásokból. Legfőbb ideje, hogy gyermekeink egy eleve iskolának tervezett épületben nyerjenek elhelyezést, ahol együtt vannak az eredményes munkához szükséges feltételek. Gondolok itt tornateremre, konyhára, étteremre, szaktantermekre stb., melyekkel ez ideig a magyar iskola Šrobár utcai épületéből kiszorult és különböző helyekre kihelyezett osztályai sohasem rendelkeztek. E téren nem hozott megoldást a 2. magyar alapiskola megalapítása sem a kaszárnya egyik épületében. Ilyen jellegű gondjaink orvoslását jelentené, amennyiben az épülő iskolát mi kapnánk meg. E cél érdekében kell most összefogni erőinket. Tudatosan, jól átgondoltan és tántoríthatatlan következetességgel munkálkodjunk gyermekeink, jövőnk érdekében. Azonban ne feledjük: Ezúttal nem lehetünk annyira naivan jóhiszeműek, hogy hitelt adjunk megalapozatlan, szóbeli ígérgetéseknek, a végleges megoldást elodázó taktikázásnak, a nem teljesen egyértelmű állásfoglalásoknak. Csak megfelelő garanciákkal védhetjük ki újbóli kisemmizésünket, ezért tekintsük ezek biztosítását elképzelésünk megvalósítása alapfeltételének. EGYÜD LÁSZLÓ A HÉT 1
