A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-22 / 43. szám
SZABADIDŐ William Webb Volt egyszer egy szépségkirálynő — Bruno, add a kezedet! — mondta az öregasszony. Bruno hátán hangyák nyüzsögtek, amikor a vénasszony megérintette a tenyerét. Csudára kellemetlen érzés, de el lehet viselni mindent — egyelőre, még néhány napig, hajtogatta magában. — Nem tudok megmozdulni az ágyban — panaszkodott a nagymamája, és nem vette le róla a tekintetét. A fiatalember megértőén bólintott. — Minden részvétem a tiéd, nagymami. — Még mindig gyönyörű vagyok, ugye? Mondd, mondd azt, hogy szép vagyok! — Gyönyörű vagy, nagymami! — Bruno azonnal válaszolt, mert tudta, hogy az öregasszony erre a bókra vár, de a gyűlölet és az utálat szinte szétmarcangolta a szívét, lelkét. — Szép tőled, Bruno, hogy meglátogattál. Unalmas egyedül heverészni az ágyban és bámulni a mennyezetet. Meg sem fordulhatok a másik oldalamra... — Ha akarod, mindennap meglátogatlak. — Ez kellemetlen kötelezettség, ugye? Nem tarthat sokáig, Bruno, nem. Nem tarthat sokáig? Bruno szíve majdnem megszűnt dobogni. Hiszen hosszú évek óta tart ez a nyavalygás, s most már valóban illenék temetésre harangozni. Ez a múmia pedig "feltámadásra" gondol?! Besétált az ápolónő, és Brúnót barátságtalan pillantásokkal eltávolitotta az ágytól. Mindig túl sokáig zaklatta a beteget. Bruno tisztában volt azzal, hogy ez a nőszemély a pokolba kívánja, de megszokta, hogy az emberek elfordulnak tőle. A nagymamája viszont rajongott érte, talán azért is, mert rajta kívül nem volt úgyszólván senkije. Se rokona, se barátja. Az ápolónő az ajtóig kísérte. — A nagymama súlyos beteg — mondta. — Miért fárasztja fölösleges beszéddel? — A nagymamának semmi baja — tiltakozott Bruno. — Gondolom, a betegségéhez képest nem is áll olyan rosszul a szénája. A paralízises betegek többnyire... — Téved, uram. Minden pillanatban elragadhatja a halál... ami pedig az arcszínét illeti... Nem vette észre, hogy még mindig kozmetikázza magát, mint egy ünnepelt színésznő? Bruno utálattal nézett vissza a szobába. — Szegénykém... Sohasem felejti el, hogy valamikor régen megnyert egy szépségkirálynő-versenyt. Fényképészek hada az utcákon, a bálokon, mindenütt. Nehezen békéi meg azzal a gondolattal, hogy a múlt nem térhet vissza — mondta, és elhagyta a beteg szobáját. Az ápolónő sokáig nézett utána, majd visszatért a beteghez. A hajdani szépségkirálynő mozdulatlanul feküdt az ágyon. A keze még engedelmeskedett, még volt benne élet. Az asztalkáról felvette a tükröt és ajakrúzst. — Sally — súgta az öregasszony —, miért nem szóltál, hogy rossz színben vagyok? Bruno nem láthat rondának, érted? — Ön téved, asszonyom — vetette közbe gyorsan az ápolónő. — Ön ragyogó színben van. Csodálom az ízlését. A rúzs, amit választott, elsőrangú. Összhangban van a szeme színével. — Valóban így gondolod, Sally? — Az öregasszony elégedetten mosolygott. — Nézz ki az ablakon. Látod-e Brúnót? — Látom. Most ül be a gépkocsiba. A lány várta. — Milyen? — A haja tűzvörös. Még sohasem láttam. Lent az utcán, a gépkocsiban a vörös hajú csinoska megkérdezte Brúnótól: — Mit gondolsz... meddig élhet még? — Az ördög tudja! Borzalmasan rossz bőrben van, de ettől még elélhet néhány évig is. Elhúzhatja, el bizony. — Drágám... tudd meg, hogy Ned kezdi elveszíteni a türelmét. Nem hajlandó tovább várni a pénzre. Egy hét haladékot kaptál. Csak egy hetet, Bruno. — Tudom, tudom. A bátyád olyan világosan beszélt, hogy mindent megértettem. Ha nem szeretnélek olyan nagyon, akkor most egyenesen a rendőrségre hajtanék, és feljelenteném az uzsorást. Piszok alak a bátyád, egy utolsó szemét! — Lassan a testtel, Bruno! Ebben az esetben mindent megtudnak az urak. Viselt dolgaidra a klubban nem lehetsz büszke, nyakig eladósodtál. Mindketten a börtönben végeznénk. Megadjuk Nednek azt a nyavalyás összeget, és akkor befogja a száját. Elhagyja Kaliforniát, erre a szavát adta. Ha ez a nyamvadt öregasszony nem ragaszkodik annyira az élethez, gondolta magában Bruno, akkor nem fájna semmije sem! Ha meghalna! Most rögtön! Ugyanabban a pillanatban elutazhatna ezzel a lánnyal San Diegóba. Nászútra. Bruno napokig azon törte a fejét, hogy miképpen tegye el láb alól az öregasszonyt. Méreg nélkül, lövöldözés kizárva. Egyszerűen ellopja előle a levegőt. Csöndes halál, a legcsöndesebb halált szánta annak a szegény szépségkirálynőnek. Az orvost nem érheti meglepetés. Hiszen napok óta azt hajtogatja, hogy a halál minden pillanatban elviheti a drága nagymamit. Másnap Bruno meglátogatta a beteget, aki egyetlen mozdulattal sem ellenkezett, amikor az arcára nyomta a párnát. Az "akció" után a párnát visszatette az öregasszony feje alá, oda, ahol volt, majd az ajtó felé rohant. — Nővér... ordította kétségbeesetten. — Nővér! A hangja halálfélelmet árult el, olyan ember benyomását keltette, akit a guta kerülget. Pompás színésznek bizonyult. Az ápolónő a konyhából rohant elő. — A szíve... ő... szívrohamot... azt hiszem, hogy... — Orvost! Azonnal hívjon orvost! — Igen, hogyne! — mondta Bruno. Az orvosra nem vártak sokáig. Bruno az előszobában fogadta, majd felrohant vele az áldozat hálószobájába. Sally már az ágy mellett álldogált. — Doktor úr — mondta az ápolónő. — Nézzen csak a párna alá. Valami érdekeset talál. Nézze meg... kérem... Az orvos lehajolt. — Nem sokkal a fiatalúr látogatása előtt áthúztam a fehérneműt, tehát a párnát is — mondta a nővér nyugodtan. — Az öregasszony nem mozdíthatta el a párnát... Érti, hogy mit akarok mondani, doktor úr? — Hm — dünnyögött az orvos, miután megvizsgálta tüzetesen a párnát. — Ez rúzs... tisztán látom rajta a rúzs nyomát... — Igen — bólintott diadalmasan az ápolónő. — Az unokáját minden alkalommal kifestett ajkakkal várta. Az orvos felkiáltott: — Tehát a párnával fojtották meg! Az arcára szorították! — Pontosan úgy történt — mondta az ápolónő. — Az unokája elfelejtette megnézni a párnát, amikor visszatette a nagymama, az áldozata feje alá. Az úr nagyon sietett. Bruno dühösen elfordult. — Legyen átkozott a nyanya! Nekem akart tetszelegni az az átkozott szépségkirálynő, nekem!!! Ezt hajtogatta még akkor is csüggedten, amikor a rendőrök belökték egy nem éppen barátságos börtöncellába. Well... nincs tovább.
