A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-22 / 43. szám
Zs. Nagy Lajos szárnyas történetei Zs. Nagy Lajos gyakran meghatározhatatlan műfajú rövid prózai írásai — tárcanovellái (megjegyzem, a jelenlegi szlovákiai magyar irodalomban véleményem szerint egyedül Zs. Nagy műveli elfogadható színvonalon a tárcát), szösszenetnyi visszaemlékezései (a Dúdorról szóló kétségtelenül miniatűr remekmű), "rendetlen" naplórészletei és sajátos hangú-hangvételű egyéb cikkei — valóban szárnyas történetek: valahol álom és ébrenlét, képzelet és valóság határán lebegnek, s olykor bizony zavarba hozzák vagy legalábbis tanácstalanná teszik az olvasót, aki nem mindig tudja eldönteni, "véresen komolyan" vegye-e a szerzőt, vagy inkább nevessen-e rajta. Szép, okos, ötletes, szellemes, szomorúan humoros és humorosan szomorú, keserédes történetekről van szó, amelyek mindennapjaink apró-cseprő gondjaiból, örömeiből és csodáiból táplálkoznak. "Hőseik" (akiket valóban csak idézőjelben nevezhetünk "hősöknek") legtöbbször az élet perifériájára sodródott vagy szorított emberek — guberálók, munkanélküliek, börtönből szabadult köztörvényesek stb. —, akiknek komor társaságából talán csak az író unokája, Viktória "rí" — vagy inkább nevet — ki a maga gondtalan és szertelen gyermekségével. Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy korántsem "steril", hanem — a szó legnemesebb értelmében vett — közéleti irodalommal állunk szemben, amelyet a "finnyásabb" irodalomértők talán nem is tartanak irodalomnak, ha azonban meggondoljuk, hogy az irodalom inkább a stílus, mintsem a téma függvénye, egyetlen következtetésre juthatunk: Zs. Nagy Lajos nemcsak költőként, hanem prózaíróként is sajátos — azaz: pótolhatatlan! — értéket teremtett irodalmunkban. De beszéljünk most már a kötetről is, amelyben ezek a — hangsúlyozom: okos, szellemes, ötletes, szép — történetek megjelentek (Zs. Nagy Lajos: Szárnyas történetek, Lilium Aurum, Dunaszerdahely 1993)! Zs. Nagy Lajos köztudomásúan "rendetlen" költő-író, s hogy ennek ő maga is tudatában van, arról az tanúskodik a legékesebben, hogy rövid prózai írásait általában "Rendetlen napló" címmel teszi közzé. "Rendetlensége" ezúttal abban nyilvánult meg, hogy kötetének kéziratát nem rendezte sajtó alá, nem határozta meg az írások szigorú egymásutániságát, nem ellenőrizte a kézirat gépírásos másolatát, vagyis azt tette, amit a hozzá hasonló "rendetlen" írók-költők tenni szoktak: a kiadóra bízta kéziratának gondozását. A kiadói alkalmazottak viszont alighanem úgy gondolták, hogy "irodalmunk élő klasszikusának" a kéziratát csakis változtatások nélkül szabad kiadni, avatatlan kéz abba ne nyúljon, így jelenhetett meg aztán a Szárnyas történetek című kötet, amelyről először azt hittem, hogy az eleje a vége (vagy fordítva), a Főnökeim című írás közlésmódja azonban arról győzött meg, hogy ennek a kötetnek akár a közepe is lehetne az eleje vagy a vége. A szóban forgó írás ugyanis a kötet 153. oldalán kezdődik, a 139., majd a 170. oldalon folytatódik, a végét pedig a 112. oldalon találjuk. A bosszantó — gyakran értelemzavaró s az író mondandóját is megmásító — sajtóhibákról inkább nem beszélek, sajtóhibák egyébként is minden jó könyvben szép számmal akadnak: elsősorban arról tanúskodnak, hogy a nyomdai szedő, majd a korrektor nem annyira saját munkájára, mint inkább az élvezetes szövegre, a történetre figyelt. Zs. Nagy Lajos szövegei, történetei pedig tagadhatatlanul élvezetesek. Varga Erzsébet Lőrincze Lajos üzenete Kórházban, töretlen lélekkel Lőrincze Lajos kórházi ágyból küldött könyvbéli üzenetét olvashattuk az elmúlt napokban. Küzd a betegséggel, de bizonyság e könyv, s a vallomások sora, hogy a testi szenvedést is legyűri a lélek ereje. A könyv zárófejezetében megindító olvasni Kórházi jegyzetek, gondolatok című írását. Tanúsítja, hogy a szellem akkor is működik, ha a test erőtlen. Az írás rá jellemző történettel kezdődik: "Benéz a nővér, kérdezi, hogy nem zavarna-e, ha néhány percre átjönne hozzám Radnótiné a szomszéd szobából. — A Radnótiné? — kérdezem megnyomva a névelőt. A nővér vállat von, s nem kapcsol, mire is utal a kiemelés. De nekem az az érzésem, hogy Fifi van itt, sok örökéletű szerelmes vers ihletője (de fennkölt ez a szó)... És a legrokonszenvesebb irodalmi özvegy, aki nem lobogtatja a gyászfátyolt, nem sír nyilvánosan, nem járja az országot klasszikussá nőtt férje, Radnóti Miklós emlékeivel. Bejön, tisztázzuk, kinek mi a baja, majd hamarosan rátérek Radnóti naplójára, amelyből én (érzéketlen nyelvész) sok érdekes nyelvi megfigyelést kijegyeztem. Itt is, ott is hozzátesz a "Napló''-hoz, majd ő kezd kérdezgetni, sőt némi szemrehányással mondja: miért nem sikerült kiirtanunk azt a szörnyűséget, hogy a robbantásért, a gyilkosságokért ez meg ez a szervezet vállalja a felelősséget. Hát felelős az a szervezet, az az egyén, aki ilyen gazságot elkövet? A felelősségvállalás komoly dolog! Szent dolog! S amit ezek a terroristák tesznek, az sem nem felelősség, sem nem vállalás. Gonosztett és gyáva meglapulás." A könyv címe MegnőI az ember szíve, hozzátehetjük, mindenki így lesz vele, hitem szerint, aki elolvassa. Mert Lőrincze Lajos még a betegségtől meggyötörtén is meg tudta őrizni szellemi méltóságát, s ahogy Radnótinéra tekint, abból megérezni annak a pápai diáknak a magatartását, "aki tudta a tisztességet"! Ezt tanúsítja minden írás, amely e könyvben Raffai István szerkesztésében az Új Horizont Alapítvány kiadásában most megjelent. Széles történelmi ívet fog össze a könyv, hisz olvashatjuk benne a rokonszenves, szerény szentgáli parasztfiú világra csodálkozó felismeréseit, megszerzett és fejlesztett felfedezőszenvedélyét. Ezt emelte fel a pápai kollégium szellemiségében való otthonossága, ezt idézik a hajdani iskoláról szóló vallomások, s erről szólnak a magyar nyelv ügyéért aggódó gondolatok, előadások és úti emlékek. Lőrincze Lajos ott van mindenütt, ahol a magyar nyelvért tenni tud, szuverén szellemiségével megajándékozza a szomszédság, a nyugati világ magyarjait, s a könyv címe is egy emléket idéz. Egy kedves bukovinai gazdaembertől kapta, aki így köszönte meg látogatójának, hogy beszélhetett vele: "Szép dolog, jó dolog sokfelé járni, szép vidékeket látni, emberekkel találkozni. Megnől az ember szíve!" Igaza van Pomogáts Bélának, aki a nemzet katedráján álló Lőrincze Lajost ajánlja az olvasó figyelmébe. Igen, tanúsíthatom, tanítványaként, tisztelőjeként; hisz évtizedek óta figyelem szellemi mozdulatait. Türelmes, tanító szellem volt mindig, a katedráról is sugárzott felénk kedvessége, embersége. Egész életét áldozta a felismert és vállalt feladatra: az édes anyanyelvűnk pallérozásának szentelve minden pillanatát.-MNLapzárta után sajnálattal értesültünk, hogy Lőrincze Lajos 1993. október 11-én elhunyt. A HÉT 7
