A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-15 / 42. szám
Szerencsés A közelmúltban Darvas Ivánt köszönthette a Jókai Színház közönsége, aki báró Tarpataky szerepében lépett színpadra az Iglódi István által rendezett Csókos aszszonyban. Az előadás éppen elkezdődött, amikor leültünk beszélgetni a hangulatos öltözőbe. — Milyen érzéssel jött erre a szlovákiai vendégszereplésre? — Nézze, én itt születtem. Hat hónaposán kerültem el a szülőfalumból Prágába. Tizennégy éves koromig ebben az országban éltem, a fiatalságom itt zajlott. Ezért mindenféle nosztalgikus érzésekkel, gyerekkori emlékekkel eltelve jövök ide mindig, mikor átlépem a határt. — Hogy érzi magát a komáromi színészek között? — Nagyon aranyosak és felkészültek. Én több mint másfél éve nem játszottam ezt a szerepet. Úgyszólván vadonatúj minden szituáció, ezért izgultam is, de ők sokat segítettek. — Milyen szerepek várnak Önre ebben a színházi évadban? Mit játszik most Pesten? — Az utóbbi két és fél évben kiszorultam erről a pályáról, mert aktív politikai szerepet vállaltam, s ez egész egyszerűen egyeztetési szempontból lehetetlenné tette a szerepek elvállalását. A József Attila Színházban játszottunk vagy 25 éve egy vígjátékot, amelyet most a Vidám Színpadon — lényegében ugyanazokkal a szereplőkkel — felújítottunk. Ez volt az egyetlen premierem. Rengeteg fontos, számomra vonzó ajánlatot kaptam ezalatt a két és fél év alatt, de nem tudtam élni velük. Most talán sikerül a Teréz körúti Játékszínben bemutatni Hans Werfl: Jakobovszky és az ezredes című háborús vígjátókát. Ebben fogok játszani. A nagyon szellemes, szarkasztikus humorú vígjáték a második világháborúban egy lengyel katonatiszt és egy zsidó egymásra utaltságáról szól, akik a nácik elöl menekülnek a megszállt Franciaországba. A bemutató februárban lesz, de csak akkor hiszem el, ha felment a függöny a premieren. — Ki az a színészkolléga, akitől úgy érzi a legtöbbet kapott a pályán? — Erős túlzás lenne, ha azt mondanám kollégám, mert a mesterem volt. Persze játszottunk is együtt. Ez egyértelműen Várkonyi Zoltán. Es egy idősebb kollégámat említeném még, Rátkai Mártont, aki tanárom volt a főiskolán, s aki erre a pályára rásegített annak idején. Fülemnél fogva vonszolt be Várkonyi Zoltán színházába, ahol azonnal főszereppel kezdtem el pályámat. Várkonyival 3 évig voltam együtt a Művész Színházban, amelyet aztán megszüntettek. Hosszú évek után kalandos körülmények között találkoztunk a Vígszínházban, ahol ő volt a művészeti vezető. Számomra emlékezetes és gyümölcsöző éveket töltöttünk együtt. Ő gyűlölte, utálta, ha valaki megpróbált volna az ö stílusában játszani. Arra törekedett és csak azt fogadta el, ha a színész saját magát próbálja megvalósítani. Őt nem lehetett példaképül venni. Olyan ember volt, aki állandó érdeklődésével, odafigyelésével egyfajta önmaga iránt felállított igényt tudott felkelteni az emberben. — Gogol "Egy őrült naplója" után huszonkét évvel ismét monodrámát játszínésznek — Igen, szerencsés színésznek tartom magam, mert azt hiszem, nem sok olyan szerepet osztottak rám, ahol egyértelműen megbuktam volna. Arra sem panaszkodhatok!, hogy beskatulyáztak. Széles és nagyon színes palettán mozogtak azok a szerepek, amelyeket a rendezők rám osztottak. Majdnem minden Csehov-szerepet eljátszottam, egy darabban több szerepet is az idők folyamán. Ez mindig nagy örömömre szolgált. Gyerekkorom óta ismerem, eredetiben olvastam és a mai napig nagy tisztelője és szerelmese vagyok a klasszikus orosz irodalomnak. — Melyik alakításra emlékszik vissza a legszívesebben? — Ez nem mindig esik egybe azzal, ami zajos siker, de volt olyan mű, amelyet nagyon szerettem, és sikeres is volt Például az "Egy őrült naplója", Gogol színdarabbá átírt monodrámája, amelyet 11 évig játszottam szünet nélkül 1967-től 1978-ig, több mint 500 alkalommal, és ez már sikernek számít. A közönség is elfogadta, és figyelemmel kísérte. Azt a Ványa bácsit, amelyet a sors különös kegyelméből kétszer játszottam — egyszer Miskolcon és aztán egy baráti körben — szintén meg szeretném említeni. Volt egy időszak az életemben, amikor hosszú ideig nem lehettem színész — politikai okoknál fogva. Börtönben is ültem, majd segédmunkás lettem, és nagyon tartom magam szott, Patrick Süskind "Nagybögő"-jét Tordy Géza felkérésére. Hogy emlékszik vissza erre a két szerepre? — Nincs sok érintkezési pontjuk. A Nagybőgő egy sikeres bulvárdarab. Nem értékelem. Amit mond, az őszinte, tisztességes és belülről fakadó, de egy napon sem említhető Gogollal. Ő az emberi lélek förtelmes már-már patologikus mélységeinek iszonyú, félelmetes ismerője és felmutatója volt. Gogol darabja döbbenetes, és számomra a mai napig egy félelmetes pokoljárás volt. — Lesz harmadik monodráma? — Ki tudja? Nem a színész választja ki a feladatokat. Én azt hiszem, ez nem is lenne szerencsés, mert a színészek nem túl sikeres dramaturgok. — Több Csehov-darabban is láthattuk. Mennyire állt Önhöz közel Csehov világa? — Nagyon szeretem Csehovot. Csehovot lehet Gogolhoz hasonlítani. Bár mind a kettő más-más világ, más formában látja az emberi lelket, de mind a kettő orosz, s ilyen értelemben mélységesen közel van egymáshoz. Dosztojevszkij is mondta, "mi mindnyájan Gogol köpenyéből bújtunk elő". Ilyen értelemben ezek olyan rejtélyes és titokzatos földalatti forrásrendszerek, amelyek által az orosz klasszikusok egymással érintkeznek. Én azokat a vígjátékokat szeretem, ahol sírni lehet és azokat a szomorújátékokat, ahol az ember betegre röhögheti magát, és a könnyei folynak a nevetéstől. Ennek Csehov a művésze. Ő tudott olyan groteszk helyzeteket teremteni és olyan groteszk alakokat megrajzolni, hogy az ember csakugyan nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen, illetve a kettő együtt történik. — Szerencsés színésznek tartja magát? Magára találtak azok a szerepek, amelyeket szeretett volna eljátszani? nehezen kerültem vissza a pályára. Vidéken kellett játszanom. Amikor ott játszottam a Ványa bácsit először, azt kívántam, hogy ezt a darabot még egyszer eljátszhassam Ruttkai Évával és Latinovits Zoltánnal. Ezt megadta nekem az Isten Ugyanazzal a rendezővel, Horvai Istvánnal hét évre rá a Vígszínházban játszhattam Ványa bácsit. Ez életem egyik legnagyobb élménye. De mind a négyünk életének egy igen fontos és felejthetetlen állomása volt, mert mind a négyen nagyon betegek voltunk akkor, és mindnyájan közel álltunk a halálhoz. Én ebben a társaságban ismertem meg ennek a pályának a legveszélyesebb, legfélelmetesebb és legmagasztosabb pillanatait. Mint azok az artisták, akik egymás vállára állnak, aztán aki legalul áll, az is felmászik, a másik háromnak a vállára áll, és amikor lenéz az ember, kiderül, hogy lenn már nincs senki, mindnyájan ott vannak fenn a levegőben, mégis hihetetlen biztonságérzetet adnak egymásnak. Csodálatos és felejthetetlen. Latinovits később erről írt is. Ö nagyon nehéz ember volt. Nem szeretett elérzékenyülni, soha senkit nem engedett közel magához. Nagyon zárkózott ember volt. — Mi az, aminek Darvas Iván nagyon tud örülni? —Többször voltam nős, és mindenféle kalandos helyzetbe keveredtem, 47 évesen nősültem meg harmadszor, 50 éves voltam, amikor megszületett első gyermekem, a kislányom, és 51 voltam, amikor a fiam született. Ezért talán éppen a nagy korkülönbség miatt, ami köztem és a feleségem, meg köztem és a gyerekek között van, nekem a családom a legnagyobb örömöm. Csémy Éva
