A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-10-15 / 42. szám

HAJNALI MEDITÁCIÓK A többség és a kisebbség viszonya mindenütt a demokrácia próbaköve és fokmérője. Különösen az együtt élő nemzetek, illetve etnikumok esetében van ez így, s aligha véletlen, hogy a legvéresebb konfliktusok és háborúk a megoldatlan nemzetiségi problémák miatt robbannak ki. Érthető tehát, hogy egyre többen vélik úgy: a kisebbségi kérdést nem szabad alábecsülni vagy a szőnyeg alá söpörni, s mindenkinek az az érdeke, hogy egy átfogó nem­zetközi egyezményrendszer keretében fektessék le mindazokat az elveket és jogokat, amelyeket a magukra valamit is adó országok beépítenének a saját alkotmányukba. A törvények persze önmagukban még nem garantálják automatikusan a problémák felszámo­lását, hiszen sokszor éppen a törvé­nyekre hivatkozva sértik meg a kisebb­ségek jogait. Erre bőségesen lehetne példát találni a mi tájainkon, de sajnos olyan országokban is, ahol a demok­ratikus hagyományok sokkal mélyeb­ben gyökereznek, mint a posztkommu­nista közép-kelet-európai államokban. Az egységes nemzetközi normarend­szer kidolgozását rendkívüli mértékben megnehezíti az a tény, hogy az egyes nemzeti kisebbségek sok tekintetben különböznek egymástól. Vannak olyan kisebbségek, amelyek eddig még nem jutottak el arra a szintre, hogy önálló államot hozzanak létre. Különösen szimptomatikusnak érzem ebből a szempontból a kurdok, a tamilok vagy éppen a baszkok helyzetét, akik lélek­számúk és főleg szervezettségük alap­ján jogosultak is lennének az önálló államra, de ebben a többség sokszor kíméletlen eszközökkel gátolja őket. Vannak aztán olyan kisebbségek is, amelyeket a különböző történelmi ese­mények (nagyhatalmi ambíciók, vesz­tes háborúk etc.) "teremtettek". Elegen­dő csupán az amerikai indiánokra vagy a tibetiekre utalnom, hogy világosan lássuk, miről is van szó, de bennünket nyilván saját tragédiánk érint a legmé­lyebben, hiszen erőszakkal kénysze­rültünk kisebbségi sorba. A véres történelmi tragédiákat vagy a hibás politikai döntéseket már nem lehet meg nem történtekké tenni, de arra talán van mód, hogy az így létrejött helyzetben minimálisra csökkentsük a konfliktusok kialakulásának lehetősé­gét, és esélyegyenlőséget teremtsünk minden kisebbségben élő embernek és népcsoportnak. Sajnos Szlovákiában ma a másság nem gazdagító tényező, hanem kény­­szerűségből megtűrt valami, amit lehe­tőleg el kell szigetelni vagy fel kell számolni, mert akadályozza az állam­alkotó nemzet önmegvalósítását. A nemzeti kisebbségekkel szembeni in­­tolerancia számtalan megnyilvánulását idézhetném csak a közelmúltból is, de ezek felsorolása oldalakat töltene meg, s erre itt nincs helyem. A szlovákiai magyar már teljesen immunissá vált a nacionalista lapokban sűrűn megjelenő uszításokkal és mocskolódásokkal szemben, de arra még felkapja a fejét, ha az ország vezetői is szidalmazzák vagy bűnbaknak teszik meg őt. Valaki azt írta nemrégen: a magyarok ahhoz kevesen vannak Szlovákiában, hogy kellő politikai súlyuk legyen, ahhoz viszont jóval többen, hogy a követeléseiket ignorálni lehessen. Sok szlovák számára a meglepetés erejével hatott az a tény, hogy az itt élő magyarság önerejéből parlamenti kép­viselőket tudott állítani és egyértelműen megfogalmazta politikai elképzeléseit. A kommunista diktatúrában talán még érthető volt, hogy a tudatos történe­lemhamisítás eredményeként rólunk a szlovák átlagpolgár keveset hallhatott. Ma már semmi nem gátolja, hogy tisztán lássuk és láttassuk a történel­met, ennek ellenére naponta lehetünk szemtanúi a tudatos történelemhamisí­tásnak, ködösítésnek és csúsztatások­nak. Legutóbb a köztársasági elnök, de előtte már nagyon sok vezető szlovák politikus állította újságíróknak nyilatkozva, hogy 1918 után ugyan­annyi szlovák került Magyarországra, mint ahány magyar Csehszlovákiába, s nézzük meg most, hányán maradtak itt, illetve odaát belőlük. Jóllehet a szóbanforgó politikusok nem történé­szek, de az alapvető történelmi tények­kel illene tisztában lenniük, hiszen mindennapjainkat számos olyan szer­ződés is meghatározza, amelyeket évtizedekkel vagy olykor évszázadok­kal ezelőtt kötöttek meg. Emellett a korabeli statisztikák is könnyen hozzá­férhetőek, így meglehetősen könnyel­mű dolog pontatlan adatokat hangoz­tatni. Az ember óhatatlanul felteszi a kérdést: vajon csak rosszul informáltak a politikusok vagy valamilyen céljuk is van ezzel? Sajnos kénytelen vagyok az utóbbira gondolni, hiszen a közgon­dolkodást is így szeretnék befolyásolni. Már elkezdődött a nagy misztériumjá­ték. Az önálló Szlovákiának saját történelmet kell kreálni, s ezért kapóra jön minden, amire rá lehet fogni, hogy a szlovákok ősi eredetét és főleg e területen való nagyon régi megtelepe­dését "bizonyítja". Nagyon elszomorító dolog, hogy azért kell misztifikálni a történelmet, mert meg szeretnék indo­kolni, miért jár nekünk itt és most kevesebb jog, mint az államalkotó nemzetnek. Az a közel százéves fáziskésés, amelyben a más európai nemzetekhez képest a szlovák nem­zetfelfogás van, nagyon megnehezíti a magyarság és a szlovákság közötti párbeszédet. A helyzetet tovább bo­nyolítja, hogy a társadalom demokrati­zálódása csak elindult 1989 novembe­rében, de nem bontakozott ki, s ma talán az intenzív visszarendeződés is megkezdődött. A szlovák polgár azt hallja és azt olvassa, hogy a magyarok örökké elégedetlenkednek, s eközben szinte észre sem veszi, hogy az ő jogait is megkurtítják, megfosztják attól a lehetőségtől, hogy valamiképpen érvényesítse is a saját akaratát az őt mélyen érintő ügyekben. Itt van például az ország új közigazgatási felosztása. Már több régió is létrejött az érintett területek településeinek szabad akara­tából, de az államhatalom mindennek fittyet hányva a saját elképzeléseit kívánja ráerőszakolni a polgárokra. A döntések titokban születnek, a parla­menti ellenzéket statiszta szerepre igyekeznek kárhoztatni, s ha emiatt tiltakoznak, akkor kikiáltják őket Szlo­vákia ellenségeinek. Mostanában azt is megfigyelhetjük, hogy a magyar politikusokat igyekeznek leválasztani az itt élő magyarságról, mondván, hogy ők csak önmagukat képviselik, nem a közakaratot. Az egyszerű szlovák ál­lampolgár még örömmel el is hinné ezt, csak hát a tények makacs dolgok, s a statisztikák óppenúgy, azok pedig azt mutatják, hogy a magyar választók több mint 95 százaléka a magyar pártokra szavazott a legutóbbi parla­menti választásokon, s tudomásom szerint e pártok programja azóta nem változott. Talán még nevethetnénk is azon, hogy ezeket a vádakat a leg­hangosabban éppen azok a nemzeti­pártiak hangoztatják, akikre a szlová­kok alig 8 százaléka szavazott, de akik egyedül hangoztatták nyíltan, hogy önálló Szlovákiát szeretnének. De ne­vetésre semmi ok, mert ez a tudatos kampány csak azt a célt szolgálja, hogy bagatellizálják az itt élő magyarok jogos követeléseit, és elégedetlenkedő, nyughatatlan népségként állítsák be őket, akik romániai, kárpátaljai és vajdasági sorstársaikkal arra szövet­keztek, hogy feltámasszák Nagy-Ma­­gyarországot. Vajon mit várhatunk attól a kormányfőtől, aki a Nagy-Magyaror­­szág állítólagos újraélesztését szorgal­mazó törekvéseket sokkal veszedelme­sebbnek látja Európa számára, mint a véres jugoszláviai hábosút? Az elővi­­gyázatosabbja már akár kezdhetné a csomagolást, hogy ha mennie kell, nehogy emiatt késlekedjen. De szeren­csére a szlovák nemzet sokkal különb, mint amilyen politikusai vannak, s ha eddig nem háborúzott a magyarokkal, miért tenné éppen most, amikor saját hazáját építheti. Mi csak azt szeret­nénk, ha ez a föld a mi hazánk is lenne. Lacza Tihamér A HÉT 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom