A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-01 / 40. szám
Amiről beszélnek A VÉRENGZŐ ŐSGYÍKOK Az amerikai filmipar egyik legdúsabb fantáziájú mestere kétségtelenül Steven Spielberg, akinek látványos, sőt fantasztikus környezetben játszódó, mozgalmas cselekményű filmjei nézők millióit csábítják a mozitó)a, és szinte mindig hatalmas kasszasikert jelentenek a forgalmazóknak. Alig néhány hónapja készült el legújabb filmje, Az őslénypark (más néven: Jurassic park), amely máris közel félmilliárd dolláros nyereséget hozott a konyhára, és bizonyára az utóbbi évek legsikeresebb alkotása lesz. Az őslénypark egyelőre Amerikában és Nyugat-Európában riogatja a nézőket (műfaját tekintve ui. horror), de feltételezem, hogy nálunk is hamarosan vetíteni fogják. Cselekményét csupán újságcikkekből ismerem, de ha csak a fele igaz mindannak, amit olvastam, már akkor is sokkoló élmény lehet. Egy Costa Rica közelében fekvő szigeten a bányászok olyan borostyánkövet találnak, amelyben évmilliók óta egy szúnyog alussza örök álmát. A tökéletes épségben fennmaradt kövület egy különc milliomos birtokába kerül, aki egy meghökkentő biológiai kísérletsorozatba fog, s ennek végeredményeként a szúnyogból kipreparált vórmaradványból eljut a jura időszakban (mintegy 135—170 millió évvel ezelőtt) ólt sárkánygyíkok DNS-éhez, amelyből — mai óriáshüllők közreműködésével — ismét életre kelthetők a százmillió évvel ezelőtt kihalt őslények. A szigeten elég szépen elszaporodnak ezek az ősállatok és az emberekkel eleinte békésen megférnek. A történet akkor kezd horrorba átcsapni, amikor néhány sárkánygyíknak emberi húsra támad gusztusa, s a vérengzés egyre nagyobb méreteket ölt. A forgató könyv alapjául szolgáló regényben van egy olyan helyzet is, amikor a türannoszaurusz a nyelvével körülölel egy gyermeket, és jóízűen elfogyasztja. Ez a jelenet csak azért nem került a filmvászonra, mert Spielbergnek nem sikerült egy kellőképp meggyőző gyíknyelvet kreálnia. Már ennyiből is sejteni lehet, hogy nem gyermekeknek szánt mesefilmről van szó, hanem véresen komoly szörnyűségekről. Persze aki naponta a boszniai hadijelentóseket hallgatja, annak talán kevésbé lesz hátborzongató ez a kiagyalt történet. De azon minden bizonnyal ő is eltűnődik majd, vajon tudományosan is megalapozott-e az egész? Erre a kérdésre nehéz röviden és egyértelműen válaszolni. Lássuk először is a borostyánkőbe zárt szúnyogot! Közismert, hogy a Balti-tenger partvidékén már évezredek óta bányásznak borostyánkövet, amelyről ma már tudjuk, hogy a földtörténeti újkor hajnalán, az ún. óharmadidöszakban (kb. 25—50 millió évvel ezelőtt) élt fenyők — elsősorban ciprusfélék — megkövesedett gyantája. A tudósok még ma is vitatkoznak azon, hogy mi késztette ezeket az ősfenyőket olyan intenzív gyantaterme lésre. Valószínűleg védekező reakcióról volt szó (a sérült növényrészek gyógyulását segítette a kicsorduló gyanta), de az is elképzelhető, hogy valamilyen betegség okozta a gyantatúltermelést. A kezdetben lágy és folyékony gyanta a levegőn fokozatosan megdermedt (egyik alkotórésze polimerizálódott), majd ideális esetben az erdő talajával együtt megkövesedett. A borostyánkövet általában a kékföldnek nevezett kőzetből nyerik, de igen gyakran a Balti-tenger hullámai sodorják a partra. A borostyánkő az ókortól kezdve kedvelt drágakő volt, és ún. borostyánkőutakon szállították a korabeli Európa fontos központjaiba. A borostyánkő bizonyára megérdemelne egy lényegesen hosszabb írást is, de bennünket most inkább a kőbe zárt élőlények érdekelnek. A borostyánkő fogságában ez idáig több száz növény- és állatfajt találtak. Sokszor csak bizonyos testrészeket (tűlevelet, állatszőrt, pollent stb.), de igen gyakran épen százaléka 50 millió évnél fiatalabb, tehát amikor gyantaként kicsordultak az ősfenyőkből a hatalmas sárkánygyíkok már teljesen kihaltak, így egyikük vére sem kerülhetett egy éhes szúnyog bendőjébe. Természetesen vannak idősebb borostyánkövek is. Libanonban több mint százmillió éves megkövesedett fenyőgyantát is találtak, de Közép-Amerikában a baltikumi borostyánkőnél néhány millió évvel fiatalabb borostyánkő bányászható. Steven Spielberg filmjét azonban mégsem tekinthetjük kizárólag a zseniális képzelőerő termékének, elvégre fennmaradhatott egy olyan borostyánkőbe zárt szúnyog, amely már több mint százmillió évvel ezelőtt szívhatta a dinoszauruszok vérét (feltéve, hogy a vastag bőrük nem okozott gondot számára), s tény az is, hogy manapság a génsebészet már maradt rovarokat (legyeket, szúnyogokat, pókokat, hangyákat stb.) is. Ez érthető, hiszen a gyanta légmentesen (vagy apró légbuborékokkal) körülzárta a foglyul ejtett apró lényeket, majd tökéletesen konzerválta őket. (Eddig csupán egyetlen gerinces — egy 4,2 cm hosszú gyíkocska — került elő borostyánkőben konzerválva, az is feltehetően nem élt már, amikor a gyantába beleragadt, mert egyébként ki tudott volna belőle szabadulni.) Hogy a borostyánkőzárványban fogva tartott szúnyog gyomrának tartalmából mit lehet kipreparálni és mit nem, azt ma még bajos lenne eldönteni, mivel tudomásom szerint ilyesmivel eddig senki sem próbálkozott. Elvileg elképzelhető, hogy bizonyos bonyolultabb szerkezetű szerves anyagok is átvészelhették az évmilliók megpróbáltatásait, de ennek valószínűsége roppant csekély, s hogy ez az anyag alkalmas klónozásra (egy konkrét élőlény reprodukálására), annak az esélye még kisebb. A világban található borostyánkövek több mint 90 képes bizonyos genetikai információkat úgy beépíteni némely kísérleti élőlények szaporító szerveibe, hogy ezek megjelenjenek az új egyedekben. Az efféle kutatásokat egyébként sok homály és titokzatosság lengi körül, sokszor még maguk a szakemberek sem ismernek minden idevágó eredményt, mert azok publikálását — különböző okok miatt vagy államérdekből — eddig még nem engedélyezték. Bárhogy is alakuljon azonban a hajdanvolt sárkánygyíkok újjáélesztésének ügye, Spielberg filmjének mindenképp van egy nagyon fontos üzenete: megfelelő ismeretek híján, felelőtlenül és a lehetséges következményekkel nem számolva nagyon veszedelmes dolog beavatkozni a természet folyamataiba. S ha jól meggondoljuk: a vérengző sárkányokkal még csak leszámolhatunk valahogyan, de mit kezdjünk a teljesen tönkrement termőfölddel és környezettel? LACZA TIHAMÉR
