A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-01 / 40. szám
SZABADIDŐ Chris Norman A megváltó álom A sötétben egy pillantást vetett az éjjeliszekrényre. Az ébresztőóra mutatója a négyes számon állt. A csikkel teli hamutálcában elnyomta a cigarettáját, és csöndesen megállapította magában, hogy a tabletták már nem segítenek az álmatlanság ellen, egyszerűen nincs orvosság. Öt körül fólálomba merült, de tíz perc elmúltával olyan friss volt, mint a hajnali harmat. Hat órakor elhatározta, hogy meglátogatja a pszichiátert. — Családi állapota? — kérdezte az orvos. — Nőtlen... azaz most nőtlen. Mondhatjuk így is: özvegy. — Fiatalon hunyt el a neje? — Igen. Szerencsétlenség áldozata lett... tűzvészben... Bernd Mastrantonio csak nyögött. Belesüppedt a bőrfotelbe, s elkezdett mesélni. Mindent elmondott Debráról, a tűzvészről, az álomról. — Az álom a múltba vezet. Egy évvel ezelőtt történt. Egy öreg házban laktunk a domboldalon. Azon az estén a kandalló mellett ültem, Debra az emeleti szobában tartózkodott. Amikor lejött, valami bolondos, virágos szoknya volt rajta. Mosolygott, s közben mögötte minden lángolt. A hálószobában tűz üthetett ki, ám Debra nem törődött vele. Felordítottam, de későn, mert a lángok belekaptak Debra hajába. A bútorok is meggyulladtak, minden égett... Borzasztó volt. — Ezt álmodta? — Nem, nem, dehogy. Éjfél lehetett. Aludtunk. Alighogy beköszöntött a tél, a tűzhely felmondta a szolgálatot. Ilyen esetekre tartottunk egy gördíthető melegítőt Azon az éjszakán behoztuk a hálószobába. Meggyulladtak a függönyök... legalábbis ezt derítette ki a nyomozás... Mastrantonio egy szóval sem említette, hogy mindig az ágyban dohányzott, és hogy ez is előidézhette a tüzet. — Amikor felébredtünk — folytatta Bernd —, a szoba tele volt füsttel, az ágyat nyaldosták a lángcsóvák. Semmit sem láttam, az ajtóhoz botorkáltam — Debra sehol. A kilincs úgy izzott, mint a parázs. A fürdőszoba ajtaját nyitva találtam, besurrantam. Nem tudom, mi történt velem, de rémülten becsaptam magam mögött az ajtót, és az ablakhoz rohantam. A bokrok között tértem magamhoz. Egy karcolás a könyökömön, ez volt minden. Ösztönösen menekülhettem onnan. Bernd elhallgatott, és rágyújtott egy cigarettára. — Bűnösnek érzi magát, Bernd? A lelkiismeret bántja? — Nem, nem erről van szó. Nem okolhatom magamat a történtekért. — Hát akkor? — Itt van ez a Brad Plummer, a bátyja. Neki kell a pszichiáter, nem nekem. Elhatározta, hogy... Ettől a rögeszméjétől nem akar szabadulni... nem akar megszabadulni... — Magát okolja a húga haláláért? — Erről van szó. — Miért? Bernd megvonta a vállát. — Nem tudom, sohasem láttam. Tíz mérföldnyire volt tőlünk, amikor Debra meghalt. A denveri kórházban feküdt. Megsebesült a vietnami fronton. — Ez volna az a bizonyos rögeszme? — Szerinte egyszerűen felgyújtottam a házat, és leléptem, semmit sem törődve Debrával. Megírta egy levélben, egy pszichopata levelében, doktor úr. — Most hol tartózkodik? — Plummer? Néhány hónappal ezelőtt elhagyta a kórházat. Doktor úr, ez az alak meghibbant. Nagyon szerette a húgát, ez igaz. Együtt nőttek fel, szülők nélkül. Nem vethetek semmit a szemére, amiért gyilkossággal vádol, de Brad Plummer téved. Érti? Én nem menthettem meg a húgát, és Plummer nem tartózkodott azon az éjjelen a házban, tehát nem tudhatta mi történt. — Türtőztesse magát, barátom! — mondta az orvos. — Mikor érezte először, hogy nem képes elaludni? Amikor Brad Plummer elhagyta a kórházat? — Igen, úgy valahogy... Attól a pillanattól pokol az életem. Másnap éjjel — Bernd természetesen álmatlanul forgolódott az ágyában — újra képtelen volt elaludni. Másnap délelőtt felhívta Debra bátyját. — Brad Plummer? Mastrantonio beszél... Brad, beszélgetni szeretnék veled. Mi volna, ha találkoznánk? Elbeszélgethetnénk. Szeretnék tisztázni bizonyos félreértéseket. — Nincs miről beszélgetnünk, Bernd. — Nem vagyunk gyerekek, Brad. Elérkezett az ideje, hogy úgy viselkedjünk, mint a felnőttek. — Hagyjuk a süket dumát! — morogta Plummer. — Csak annyit mondhatok, hogy nem felejtettelek el, öregem. Mindig terád gondolok, Bernd. Ezzel lecsapta a hallgatót. Bernd remegett a hotelszoba csendjében. — Légy átkozott! Te dögvész! Légy átkozott! — ordította a falaknak magatehetetlenül. Ez a nyomorult Plummer! Nem tudott szabadulni a gondolattól. Ezért elhatározta, hogy hívás nélkül is meglátogatja Debra bátyját. Tudta, hogy a város nyugati részében lakik egy hatalmas bérházban. Szemtől szembe a vádlójával! Sovány fiatalembert látottt maga előtt, vörös haja lángolt. Magatehetetlenül ücsörgött a tolókocsiban. Háborús rokkant volt, nyomorék. Debra erről sohasem beszólt neki. Bernd felsóhajtott. Egy nyomoréktól rettegett tehát? Nem tudott aludni egy félember miatt? Na hiszen... — Brad Plummer? Az én nevem Bernd Mastrantonio. — Mit akarsz tőlem? — Gondoltam, megnézlek és... — Én nem akarlak látni, Bernd! — Sohasem engedték meg, hogy megmagyarázzam neked a történteket, hogy el... — Takarodj innen! Nehogy megtegyem azt, amit meg akartam tenni! — Mit akartál megtenni, mi? — Mit? Azt, amit megérdemelsz, te hitvány mihaszna! Ehhez azonban nem szükségesek a lábak — mondta Plummer és villámgyorsan előrántotta az íróasztal fiókjából a revolvert. Bernd fürgén elkapta a beteg karját, hiszen sokkal erősebb volt nála. A fegyver csövét lassan a fiatalember homloka felé fordította. Plummer azonnal szörnyethalt. Bernd még aznap este beült a moziba, de néhány perc múlva megszállta valami delejesség. Úgy érezte, hogy végre megszabadult minden nyűgtől. Elálmosodott! Visszarohant a hotelszobába, és ruhástól végigdőlt a heverőn. Élvezettel rágyújtott egy cigarettára. Egykettőre elnyomta az álom. Úgy aludt, mint egy csecsemő. A hotel igazgatója motyogott valamit, de a rendőrfelügyelő gyorsan megnyugtatta: — Ne törődjön semmivel, uram. A hotelt biztosította tűzkár ellen, nem? A tűzvész nem az önök hibájából ütött ki. Az a gyanúm, hogy az emberek nemigen gondolkoznak, hiába az intés, hogy nem ajánlatos az ágyban dohányozni. Na tessék, egy újabb áldozat. A következő pillanatban az ápolók Bernd Mastrantonio megszenesedett holttestét rakták fel a mentőkocsira. A rendőrfelügyelő egykedvűen megjegyezte: — Ennek ugyancsak mély álma lehetett! Art
