A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-01 / 40. szám
FIGYELŐ f > Krúdyra emlékezve Hatvan éve halt meg Knkly Gyula, akit Ady Endre a "legíróbb írónak" tartott. Ö volt az, akit a macskaköveken kopogó konflison közlekedve, szinte a nap minden szakában látni lehetett valahol, mondjuk kedvenc kávézójától a gőzfürdő felé, valamely füstös kiskocsmától hazafelé vagy uram bocsa’, valamely piros lámpás ház felé hajtatni... Ő volt az, akiről mindenki tudott valamilyen "hiteles" pletykát, s ő volt az, aki mindenkiről s mindenről tudott valamilyen történetet, anekdotát. Állítólag még saját leánya előtt is örök titok, hogy mikor írt Krúdy, hiszen látszólag mindig úton volt: szórakozni járt, írói körökben mutatkozott, mulatott, ha kellett, még a verekedéstől sem riadt vissza... Márpedig írt: sokat, rengeteget, igazi hangulatos, afféle "krúdys" stílusban. Annyi bizonyos, hogy — sajnos — talán még műveméi is élénkebben él a köztudatban az anekdotázó Krúdy. Tény, hogy az óbudai Kéhli vendéglőben mesélte a már öregedő mester, hogy két igaz ember élt Szabolcs vármegyében: Az egyik Benczi Gyula, a hírneves prímás, aki bandájával bejárta Európát és kotta nélkül játszotta az akkor népszerű operák nyitányait és slágeráriáit. A svédek — amikor Stockholmban szerepeltek — gyanút is fogtak, hogy hátha a mandzsettájukra vagy a hátukra írták a partitúrát. Amikor a műsorközlő bejelentette Benczi Gyula és bandája hangversenyének programját, egyúttal elolttatta a lámpákat az ügyelővel, és a zenekar, csodák-csodája, eljátszotta a Varázsfuvola nyitányát. Frenetikus siker volt. Erről volt hát híres Benczi Gyula, no meg azért is, mert mikor Nyíregyházán fellépett az egyik vendéglőben, a színkör előadás közben kiürült, mert a publikum Benczit akarta hallani és ünnepelni. A másik, Krúdy által is hősiesitett személyiség Jósa Andris volt, a polihisztor orvos, a fáradhatatlan régész. Különleges tehetséggel rendelkezett: úgy tartották róla, hogy ahányszor konflisával elindult, majd megállván, görbe botját leszúrta a nyíri homokba, ott honfoglalis kori leletre bukkant!... A számos tarsolylelet és értékes régészeti feltárás hiába hozott neki dicsőséget, rangot és sikert, örök bánata maradt, hogy Gesztérden nem találta meg az. arany palmettás tarsolylemezt, csak a szablyahüvelyt... Most, a titokzatos iró halálának évfordulóján ezek az anekdoták is előkerültek tisztelői emlékezetének mélyéről. Nem hiszem, hogy baj lenne, hogy ilyen anekdoták révén eleven még ma is Krúdy emléke, nem pedig valamely gyöngébb írásműve révén... Ami kézzelfogható valóság, hogy emléktábláin ma is friss virágok ékeskednek, és a Kerepesi temetőben is virágdísz jelzi a titokzatos írófejedelem, Krúdy Gyula sírboltját. Cúth János V_____________________________y Séta egy csodálatos szigeten Dsida Jenő új könyvéről Aki megismeri Dsida Jenő illékony, szinte angyalszárnyon suhanó verseit, többé nem tud szabadulni tőlük. Chopini zene árad belőlük s valami földöntúli fény lebegi be költészetének tájait. O nem a küldetéses költők, a váteszek fajtájából való, hanem csöndes, elmélázó, játékos, részletekkel bíbelődő poéta, aki derűs óráiban is érzi a végzet angyalának szárnysuhogását. Rövidre szabott élete nem tette lehetővé, hogy költészete kiteljesedjék, de így csonkán és befejezetlenül is sejteti a halhatatlanság igényét. Volt idő, amikor Dsida Jenőről nem illett szót ejteni, s költészete, hátrahagyott életműve irodalmi köztudatunkból kiszorult. Akadtak olyan írók, akik nem átallották támadásokat intézni a már régen halott költő ellen, akinek életében mindössze két verseskötete jelent meg: 1928-ban a Lelkesedő magány és 1933-ban a Nagycsütörtök. Az Angyalok citeráján című kötete már csak halála után, 1938-ban látott napvilágot. A második világháború után, 1958-ban jelentek meg válogatott versei Tóparti könyörgés címmel, a verseket Aprily Lajos válogatta. Egy nagyobb szabású válogatás a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1966-ban S.zemlér Ferenc bevezető tanulmányával. Úgy-ahogy megismerhettük tehát Dsida Jenő költészetét, s versfordításainak néhány darabját, de szinte alig tudtunk valamit publicisztikai tevékenységéről, hiszen Dsida Jenő nemcsak költő volt, hanem újságíró is. Ezt a hiányt pótolja a Kriterion kiadásában nemrégiben megjelent könyv, amelyet Marosi Ildikó rendezett sajtó alá, látott el bevezető tanulmányával. A kötetet bő könyvészeti adalék egészíti ki, ahol soksok Dsida Jenőt érintő visszaemlékezést találhatunk. A kötetben az Irodalomról-művészetről fejezetcím alatt megtaláljuk Dsida válogatott bírálatait, emlékezéseit, a Vallomásokban karcolatait, rövid elmefuttatásait. Olvashatjuk érdekesebb riportjait, végül novelláit és drámatöredékét. A könyv további részében a költő fontosabb levelei kapnak helyet, amelyeket írótársaihoz, szüleihez és majdani feleségéhez, Imbery Melindához írt. Dsida prózai kötetének válogatása hoszszú évekig készült, megjelenésére is évekig kellett várni, mert a kiadást megakadályozták. Marosi Ildikó írja bevezetőjében: "Nyilvánvaló, hogy Dsida Jenő költészete kalauzolt, mikor publicisztikai írásainak sokaságából válogattam: elsősorban az olyan cikkek, tanulmányok, jegyzetek érdekeltek, amelyek valamilyen formában kapcsolatosak költészetével, arra utalnak vagy emberi-eszmei formálódásának hiteles vagy átvitt megfogalmazásai. Prózaírói útja is Benedek apó gyermeklapjában, a Cimborában kezdődik. Felnőtten a Pásztortűzhöz kerül, de szerkeszti az Erdélyi Helikont is, s lektorságot vállal az Erdélyi Szépmíves Céhnél. A Pásztortűzzel való szakítás után a kolozsvári Keleti Újságnál helyezkedik el, s bedolgozik a napilap Képes Híradójába és más folyóiratokba, lapokba. Dsida újságíróként is a legjobbat nyújtja, gyorsan és elegánsan dolgozik, figyelme mindenre kiterjed, élvezi munkáját, sziporkázó és ötletgazdag. A jóval fiatalabb Hegyi Endre költő és újságíró, aki Dsida szárnyaj alatt kezdte riporteri munkáját a Keleti Újságnál, így emlékezik a költő munkamódszerére: "Nem számított neki, hogy milyen anyagot dolgoz föl. Utánozhatatlan könnyedséggel, mondhatni eleganciával végezte a vidéki tudósítások, külső munkatársi jelentések, távirati irodák közleményének »átmosását«. S nemcsak a munkastílusa volt elegáns, ő maga is. Mintha hófehér kézelőjénél fogva skatulyából húzták volna ki, úgy ült le minden alkalommal dolgozni, s fáradhatatlanul diktálta a tempót a fürgén gépelő Fodor Jolánkának. Közben persze jutott ideje élcelődni, mert azt nagyon szeretett." Egyik cikkében megvallja, mennyire kedveli az újságírást: "Nevezzük az újságírást foglalkozásnak, pályának, hivatásnak vagy akárminek: szeretem... Szeretem a lüktetésnek azt a lázas iramát, amely nem enged elbágyadást, kalandozó ábrándozást, hanem parancsolva sürgeti elő a friss mondatok megszakítás nélkül való láncolatát." Egy-egy karcolata gyöngyszemként csillan elő, az irodalomról, művészetről papírra vetett vallomásai ma is frissek és elevenek, riportjai, különösen a Magyar karaván Itálián keresztül színesek és ienyűgözőek, novellái sajátos Dsida-írások, hangulatosak és gördülékenyek. Talán a levelekből ismerjük meg legjobban a költő mindennapjait, gondjait, örömeit, csalódásait, szülei iránt érzett mélységes szeretetét és tiszteletét, s azt a forró és lankadatlan szerelmet, amely menyasszonyához, Imbery Melindához fűzte több, mint fél évtizeden át. 1931 őszén ismerkedtek meg, de csak 1937 júliusának végén kelhettek egybe, szegénységük megakadályozta, hogy korábban összeházasodjanak. Egy évet sem élhettek együtt, mert a költő 1938. június elején meghalt. Dénes György