A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-01 / 40. szám
LÁTOGATÓBAN jártuk a falvakat, ahol virággal fogadtak, ismertek bennünket, és ez jólesett. Én játszottam deszkákon, aludtam padláson, pincében, az állomáson, és nem is ismerek mást, csak a szegénységet. Nekünk egy darab kenyér, egy liter tej örömöt jelentett, de olyan erő, hév, kötelességtudat vitt bennünket előre, amit ma már meg sem értenek. Főleg ez az, ami borzasztóan fáj. Másrészt azonban nem panaszkodhatom, mert akárhová elmegyek, mindig van valaki, aki rám mosolyog, megfogja, megsimogatja a kezemet, és ki is mondják, hogy szeretnek... Aztán az ember hazajön, és elkezd gondolkodni, hogy ma még megvagyok, mert nem vagyok nyugdíjban, de lehet, hogy mire ez a cikk megjelenik, már nyugdíjas leszek. A következő évadra sem igen készülök, mert már évek óta nem játszom. Alig várják, hogy eltűnjek a színpadról, és csodálkoznak, hogy még mindig hogyan nézek ki, színpadképes vagyok-e vagy sem. Van egy nagyon nagy hibám, hogy őszinte vagyok, és ezzel én annyit ártottam már magamnak, hogy azt nem lehet kimondani. En voltam az, aki fölálltam, kinyitottam a számat, úgymond pofáztam, de mivel egyedülálló nő vagyok, nincs senki, aki védjen, könnyen el tudnak hallgattatni. Ezt viszont kénytelen vagyok eltűrni, mert szeretnék még egy-két évet játszani. Úgy érzem, még ''színpadképes" vagyok! Nagyon felháborít, amikor látom, hogy jönnek a fiatalok, és egészen más cél vezérli őket. Engem nem elégít ki az, hogy át kell adni a stafétabotot, az is érdekel, hogy kinek adom át. Az azért nem mindegy! — A művésznőnek még most is nagyon jó az alakja, fiatal korában — mai szóval élve — afféle szexbomba is lehetett. Nagyon kerülgették a férfiak? — Nagyon zárkózott életet éltem a színház és a család között. Nem fogja elhinni, de mikor idejöttem, két évig nem is ismertem Komáromot. Nagyon sokat szenvedtem attól, hogy Pozsonyból áthoztak ide. Ne értsen félre, itt is jó, de azért egészen más egy fővárosi színésznő helyzete, lehetőségei... Minden premieren ott voltunk, minden színházba bemehettünk, bár pénzünk nem volt, volt szabadjegyünk, és csak a színházzal foglalkoztam... — ... és a férfiak nem is próbálkoztak? — Dehogynem. A lábam előtt hevert az egész férfitársaság, de én ezt nem használtam ki. — ... és most, hiszen külsejét tekintve megtehetné. (Azért a bók látom jólesik, és alig leplezett kacérságot is kivált.) — Most se. De hozzáteszem, hogy most már sajnálom. Mikor elváltam, öt évig senkire rá se néztem, nem volt semmi szexuális kapcsolatom, pedig akkor néztem ki a legjobban. A szépséggel úgy vagyok, hogy nem az én érdemem. Az apám szerette az anyámat, és ilyen szerelemgyerek lettem. Végre egy kis frivol huncutkodás. Minden jó, ha jó a vége alapon be is fejezem. A darab avantgárdra sikeredett, és nincs vége. A függöny nyitva marad, és nagyon kell vigyázni, hogy ne menjen le túl korán. Vegyes érzelmekkel köszönöm az előadást. BEKE ISTVÁN "JÁTSZANI KELL...!" Maszk nélkül PLASZKY TAMÁS bábművésszel Hatalmas tapsvihar a dunaszerdahelyi VMK-ban. Véget ért PLASZKY TAMÁS, kassai bábművész bohóctréfája. A tomboló gyermekközönség őszinte tetszésnyilvánítása után lekerül a maszk a világjárta "játékos" arcáról, és immár nem a bábuk nyelvén válaszolgat kérdéseimre a készséges interjúalany, a gyerekek kedvence: — Először szólj a bábjáték iránti vonzalmadról, illetve a pályakezdésedről! — Ez a vonzalmam a gyermekkoromban gyökeredzik. Édesanyám pozsonyi származású magyar, édesapám pedig besztercebányai szlovák polgár volt. Négyéves koromig Besztercebányán éltünk, ahol már láttam amatőr bábelőadásokat. Majd elkerültünk Rimaszécsre, ahol megtanultam magyarul, így élvezni tudtam az 50-es években menő profi vándorbábszínészek játékát is. Ezenkívül gyakran játszadoztam az édesapám által készített házi bábszínházunkkal, amelyet nagyon kedveltem. Később felnőtt amatőr színészekkel is felléptem, tehát a színészmesterség is vonzott, de főként artista szerettem volna lenni. Érdekelt a vegyészet is, de mivel régebben édesapám gyártulajdonos volt, a származásom miatt nem vettek fel a vegyészeti szakközépiskolába. Végül Tiszolcon, kohászat-szakon érettségiztem, majd másfél évet töltöttem a kassai főiskolán, ahonnan kidobtak a szókimondó természetem miatt... Most már azt mondom, hogy hál’Istennek, hiszen igazán sosem érdekelt a kohászat. Ennek ellenére kénytelen voltam néhány évig kohászüzemben, gázgyárban, az építőiparban dolgozni, és egy időre feledni a bábozást. Azután 1974-ben jelentkeztem a kassai Állami Bábszínház pályázati felhívására, bábtechnológus szakra. Szerettem volna elsajátítani a bábkészítés fortélyait, hiszen azelőtt is próbálkoztam bábfaragással. A bábkészítés mellett amatőr bábszínészként is tevékenykedtem, később profi bábszínészként amatőr bábcsoportot vezettem. Ez volt a "Naívna bábková scéna" — egy szlovák nyelvű, felnőttekből álló csoport, amellyel a különféle országos versenyeken is jelentős helyezéseket értünk el. Sajnos, ezt a csoportot pár éve feloszlattam, ugyanis nem tudtuk fedezni a tőlünk kért bérleti díjat, amelyet a kultúrház új igazgatója követelt tőlünk. Később különféle gyermekcsoportokat láttam el szaktanácsokkal. — Megfelelő erkölcsi-anyagi elismerésben részesítették, részesítik nálunk a bábművészeket? — Én úgy tapasztaltam, hogy az előző rendszerben is megfelelő támogatásban-elismerésben részesültem. Persze ez önmagámnak is köszönhető, hiszen lépésről lépésre küzdöttem fel magam amatőrből profivá, és még mindig fejlődni szeretnék. Azonban az amatőr csoportokban végzett tevékenységemet nem támogatták, annak a családi kassza és a szabadságom látta a kárát. A bábukhoz szükséges anyagot is saját pénzünkből vásároltuk. Mindig azt vallottam, hogy kölcsönkért bábukkal nem szabad játszani, mert a saját készítésű bábukat sokkal jobban megbecsülik a bábszínészek. 1986-tól szabadúszóként szerepelgetek, így minden anyagi és erkölcsi haszon vagy kár a sajátom. A rendszerváltásig az ügynökségeken keresztül kellett intézni a fellépéseimet, aminek csak ők látták a hasznát. Ugyanis bizonyos százalékot legomboltak tőlem, a szervezés pedig úgyis rám hárult. 1989 óta ilyen téren is önállósodtam. A kiadásaim egyre nőnek a különféle anyagok és az útiköltség drágulása miatt, de igyekszem nem emelni az előadásaim árát. Kultúrházakban és iskolai tornatermekben egyaránt fellépek. Repertoáromban magyar és szlovák nyelvű előadások is találhatók. Úgy érzem, hogy az erkölcsi elismerés nem hiányzik, mert a gyerekek kedvelik a műsoraimat. A nyugati országokban is inkább a lás létszámú együttesek életképesek, nálunk is azoké a jövő. Persze nálunk sokan még félnek feladni a havi biztos fizetésüket, kényelmüket... Amíg gyerekek lesznek, a bábjátékra is lesz igény! Amíg a bábszínészek csak a paraván mögött dolgoztak, a színészek lenézték őket. Manapság már más a helyzet, hiszen sok esetben nemcsak a bábut, hanem a bábművészt is látni, aki az egész testével dolgozik a produkció során. — Világszerte turnézol, eközben nincsenek nyelvi akadályaid? Ez idáig hol mindenütt léptél fel? — Többek között részt vettem az Eszperantista Világfesztiválon, Zágrábban, ahol kevert eszperantó—angol nyelven kommunikáltunk, az előadás szövegét pedig betanultam, és első helyezést értem el. Magyarul először a gödöllői bábfesztiválon szerepeltem, a 80-as évek elején. A közönség meglepődött, amikor Babszem Jankóm magyarul szólalt meg. Ezt további magyarországi és számos külföldi fellépések követték. Magyarul, szlovákul és angolul jól beszélek, németül inkább csak értek, a további nyelveken pedig csak a darab szövegét tanulom be. Japánba szóló meghívást is kaptam kétszer, de eddig főleg anyagi okokból nem sikerült kijutnom az ottani világfesztiválra és bábkongresszusra. — Megkérlek hogy szólj a családodról is! — A legnagyobb kritikusom a feleségem. Bár ő az építőiparban dolgozik, de már az arcáról leolvasom, hogy át kell-e dolgoznom a darabot, vagy már bemutatható. Egyébként a külföldi útjaimra mindig elkísér, vigyáz a kellékeimre, mert egy bécsi előadás előtt megtörtént, hogy eltűnt egy bábum... A lányom tizenkilenc, a fiam pedig huszonegy éves. Ok nem követtek e pályán, bár a kislányom még az éjszakai próbáim során is szemfülelt, végül mégis az állatok mellett kötött ki. A fiamat inkább a zene érdekli, két év alatt elvégezte az ötéves konzervatóriumot, jelenleg a katonaéveit tölti, és egy folklóregyüttessel szerepelget. — Végül üzenjen valamit az örök gyerek a felnőtteknek! — Játszani kell, mert amíg tudunk játszani, addig nem gondolkodunk gonoszságokon, és könnyebben le tudjuk küzdeni a nehézségeket! Az örök gyerekek őszintébbé, jobbá, szebbé tehetik ezt a világot... MISKÓ ILDIKÓ Fotó: a szerző
